Irodalmi Szemle, 1996
1996/5 - Alexa Károly: „ki letépte láncát...”
legelviselhetetlenebb "költői beszélye”. Oly erős benne az indulat, s ennek folytán oly kanalizálatlan a iátoinásos képek zuhataga. oly vad tort ül benne a düh, a kéjvágy es a gyűlölet, hogy muszáj volt elrejteni egy perszonális elbeszélésbe: muszáj volt ügy álcázni, mint egy szereplő álmának leírását. Ezt a hatszáz soros lidércnyomást némely rigorózusabb kortársak egy degenerált futóbolond beszámolójának ítélték, az utókor viszont helyenként a tudatalatti világ bátor és nagyszerű rajzának, sőt egyesek szürrealista, mások futurista "technikát" emlegetnek. A szerelmi téboly az egész kézenfekvő metaforikus kelléktárt mozgósítja, de teret ad az invenciónak, az egyéni leleménynek is. A félálomi helyzet, a megnyíló föld, az emberek rendekké kaszálása, üstökös és koporsó, a repülés, az éden, Adám, a fölrobbanó szív, amint szétveti a földet, amely "féreggel tölt bujdosó csillag", a "Jelfordult világ" ősi képei (ahol "Őtjöngenek az ép elméjűek: /Nyugodtak s józanaknak látszanak/Csupán a tébolydák kiszabadult/ S immár a szellemrokonult világ/Rendes lakói...a szétömlő lárva és a mindent lebíró vihar, a végítélet és végpusztulás apokaüptikus látváya, zaja, melynek "cápatorka/Benyelte mind a többi hanghullámot"(!) stb., stb. Az állandó paranoiás átkozódás: "Hogy ki nem irthatom e fajt egy lábig.'", "Mért él a földön ember kívülem?", "poklot megszégyenítő' kárörömmel / Szemléltem a borzosztó pusztulást", "Vesszen ki... ez. a bűnös lealjasult emberfaj" ... Itt, "A lélek napja s éje közti vékony /határon" teremnek az ilyen képek: "A jégcsapos tél, e goromba pór" (Petőfi!), "Erkölcs és anyag /Egymással összezavarodtak és /Nemi viszonyba elegyedve, fattyú- / Es iiszögivadékkal töltik el/A föld szint..." — és sorolhatnánk a végtelenségig. A látványleírást és -ömlést Vajda időnként próbálja "elidegeníteni", reflektálná tenni valami gyarló "konceptualizmussal": poétikai szakszavakat használ ("történet", "hősköltemény", "önelbeszélő modor" stb.), s valami kedélytelen, csikorgó, ironikus tónust. Amely olykor ilyesféle döbbenetes hasonlatokat csihol ki magából: "Ixittam korommá égett ős vadont, / Aljában összesült embercsoportok / Fekete hullahalmai feküdtek / Alig ismerhetőleg, mint kirántott /S a szakácsné gondatlansága folytán /Szálkástul összeégetett sügérek." A szimbolizmus idején, amikor alapkívánalommá vált a személyes művészi világ megteremtése (s persze az "átjárhatóság" a minél artisztikusabb technológiáinak kidolgozása révén), akkor Vajda a maga szélsőségesen romantikus módján "gyanútlanul" és önfeledten írhatta le diabolikus mondat- futamai között: "Képzelmemet követni bírta a/Való..." S ez már löbb és más, mint amikor egy romantikus zsánervers szubjektivitásának jellemzésére azt a narrációs megjegyzést tesszük, hogy szerep játszó, hogy konfesszionális, hogy "belül van" a nézőpont"... Alexa Károly
