Irodalmi Szemle, 1996
1996/5 - Géczi János: A nőszirom könnye
Amikor a nap simára feszítette a tenger felszínét, abban a délalbán kikötőben, ahol két napra kötöttünk ki. a hajót és a rakpartot összekötő pallón esernyőjével egyensúlyozva indult utánam. Senki sem volt a közelünkben. Megkértem, többé ne jöjjön velem. A megdöbbenéstől sóbálvánnyá vált, csigaszín ruhája akárha bádoggá dermedt volna. Esernyőt tarló keze alázuhant, másik keze ujjaival lassan megérintette márványhomlokát, s halkan tort löl torkából a hitetlenkedés. Akkor láttam először, hogy pupilláját áttetszőén fehér sávok szabdalják darabokra, akár a szkipetárok apró termetű teherhordó szamarainak a szemét vagy a kis termetű ragadozó emlősökét. Most éppen a néhány hete idetelepedett bordélyházat akarom meglátogatni — mondtam neki —, ahová most érkeztek meg azok a szabadkai Bosán és Hirt lányok, akik szájában nem csak magyar nyelv van, s mert képesek minden érett narancsnak utána menni, a tudás biztos forrásai lehetnek. Íris szégyentől pirosán fordult el és hagyott egyedül. A kuplerájban töltött napra következő éjszakán, talán meil a hajót is elérte és körbelengte az albán parttal szemközti sziget kábítóan édeskés növényillata, talán mert álmukban is repülni tudó tengeri fecskék suhantak el a kajütablakom előtt, talán mert először láthattam valódi hasznát ezüst protézisemnek, megírtam eddigi legjobb tanulmányomat az Adriáról. Íris öngyilkossága készületlenül ért. Bőséges vacsoránkat követően asztaltársaságunkban, bár szőrmentén, a minden kikötőben megtalálható, változatos nemzetiségű perszónákkal zsúfolt nyilvánosházakról esett szó. Ezen intézmény funkcióját immár magam sem tagadtam. Amíg lelkesen beszámoltam földrajztudósként és publicistaként szerzett húsos tapasztalataimról, szinte elfeledtem, hogy íris ott ül mellettem, és — a keményítőtől ropogós damaszt asztalterítőtől takarva — keskeny kezét izomláztól merev combomra fekteti. Ujjait hiába emeltem onnan számtalanszor le, azután hogy elfogyasztotta görögdinnyéjét, s a kését és villáját finom koccanásokkal kísérve a tányérjára, a nedvesen csillogó magok közé helyezte, kezét véglegesen combomon hagyta. Hirtelen jött fejfájásra hivatkozva vonult vissza. Es reggelre, amikor a vadnőszirmok illata a tengeren ringó hajónkig szaladt, s én az Albániával átellenben elterülő Korfu kikötőjének megtekintésére indultam, ő már halott volt. Egy szenvtelen matróz közölte velem ahírt, láthatólag nem tudta, mondataira hogyan fogok reagálni. A nőszirom könnye
