Irodalmi Szemle, 1996
1996/4 - ÁRGUS - Pokstaller Lívia: A történet olyan, mint a kígyó
már mibenniink csak a halál van. A rossz, a silány mondat persze kitartóbb, mint a szégyen, mint a vereség, ezek a legvégsőkig eljönnek velünk. (...) élve kell meghalni, hogy jól és teljesen meg- halhassimk végül." Elve halunk meg minden mondatunk leírásakor is. A mondatunk öl meg bennünket. Es számunkra már talán a leírás pillanatában érvényét veszti. Ne áltassuk magunkat: nem a mondataink éltetnek bennünket. Ez tévedés. Egy mondat érvényessége persze mások számára kell, hogy megkérdőjeleződjék. Miért is? A mondataink legfeljebb másokat éltetnek, bár lehet, hogy ez is csak önáltatás. A mondat ugyan nem hal meg (inkább saját életet él), bizonyos értelemben azonban mégis eljegyezte magát a halállal a leíratása pillanatában... ...halálhozó mondataink... ... kamikaze-mondataink... Meg aztán — mellesleg — ott van még a mítosz is. Nem lehet, hogy minden halálhozó mondat valahol az emberiség ősmitológiájában gyökerezik? Próbálkozunk, próbálkozunk, de attól félek, soha nem fejtjük meg, soha nem járhatunk a végére a Tízparancsolat mítoszának sem. Ki tud ja, mit jelent a "ne ölj" parancsa? Mi a hűség? Mikor, kihez vagyok hűséges? Ha a másikhoz hűséges vagyok, vajon hű maradok-e önmagamhoz9 Ha Istenhez hűséges vagyok... De mikor vagyok hűséges Istenhez? Nem akkor-e, ha éppen törekszem... mire is... a jóra... s közebn magamra húzom a végzetet... ”... az erősek végül mindent el gondolnak az életükről, amitől megnyugodni illene. No de miből, miféle matériából van megszerkesztve ez az erő? Tudd meg, hogy aki jól ír, végül mindet megír. Teljesít. Es mégis. Mindenki életében eljön az a pillanat, amikor az összes ráhólintása, fölismerése és heurékája, az összes olyan dolga, ami a megnyugvás végső belátását célozta, elvész." De vajon aki mindent megír, eljut-e a végső szentenciákig? Az abszolút i- gazságokig? Miféle megnyugvást is hozhatnának a kérdéseink? Azok a kérdések, amelyekre talán vannak ugyan ilyen vagy olyan válaszok — ha vannak —, de ezek a válaszok is egyszer csak érvényüket veszthetik, akárcsak a mondataink. "Volt idő, amikor kérdéseket tettem fel, s válaszoltam rájuk. Aztán beláttam a válaszok elégtelenségét. Nem volt könnyű, de mégiscsak beláttam, hogy helyes-e egy válasz vagy helytelen. Egy napon nem válaszoltam többet. Csak kérdeztem és csak kérdeztem. Boldog időszak volt. Aztán már passzióból is kérdeztem, a remény szikrája nélkül, de megnyugodva. (), hiszen roskadoztam is. Aztán egyszer azt gondoltam, kérdezni sem fogok többé. Soha többé. Néz-zen rám. Minden erőfeszítésem arra irányul, hogy ne kérdezzek és ne válaszoljak." Végül nem marad más, mint a tudatos kívülállás, rezignálódás. Talán nem a belenyugvás... Talán lázadás — az. elvonulás lázadása. Ui. Históriák, legendák és képregények. Öt különböző kor, öt különböző helyszín (bár mintha az utolsó kettő fel_____ ________árgus
