Irodalmi Szemle, 1996
1996/4 - A Hálászkirály glosszáriuma
Hogyan is mondhatom el, amit átéltem reggel? Csakis szavakkal, s jóval utána. Emlékkép. A hang, a vibrálás érzéssé változik, átlelkesítő energiává. Áttüzel, kitölt egészen. Benne vagyok. A legmélyémből tör elő. (Mert az élet nem logikus. Ellentmondásaiban tapasztaljuk meg, vagyunk.) Öröm és fájdalom kereszteződése ez az érzés, vagyis inkább a kettő egyesülése. Emelkedés és elmélyülés az egyszeriben. (Tudatosnak maradni közben! 1 r>ben kitartani. Fölnagyítom, hogy megtapasztaljam árnyalataiban is az entázist. Hogy beszáguldozzam, át-átröpdössem teljes terét. Nem boncolgatni, rendszerezni —- mint most itt —, mert azzal vége, tönkretettük. Vissza az élményhez hát!) Időzöm benne, betölt. Gondolat jön, árnyékot vet, tovább eresztem. Újra a csend. Figyelem, azonosulás. Amit megismerek, csend óvja, fedezze, vagyis hogy én legyek csendben. Akkor csenddé válik minden. A szó elhallgat, fényleni kezd. A világosság nyelve. De hát mit kezdhet ezzel a költő? A vers nem ilyen beszéd. Teremtse meg szavaival, képeivel, mitológiájával azt a teret, amelyben felvillanhat a szépség. Orfíkusok, kínaiak, védikus himnuszok, misztikusok, zen költők, Hölderlin és Weöres. A keleti ember minden tevékenységét igyekszik csönben végezni, célja, hogy csendet teremtsen. Hogy megszűnjön agyában a végtelen zakatolás, a folytonos emlékezés, reménykedés, képmorzsolás, ami miatt mi is mindig elszalasztjuk a jelent. A hagyomány kimeríthetetlen. A múltból vagyunk — kristályok, növények, állatok tapasztalataival él a testünk, emlékezünk is talán —, mégis teljes a jelen. Nincs más akadálya, csak a szavaink. Nincs más útja a teremtésnek, mint az ige. Amikor a személytelen, megnyilvánulatlan energia formát, lelket kap, megtestesül, kimondódik. Mit használhat fel a költő, a zenész, a szobrász, hogy megteremtse a művében, művén át a csendet? Minden katarzis űrteremtés. Meghökken az ész, csak érzés vagy a tudatosság marad és tükröz tisztán. Megdöbbentő. Ez maga az igazság. Mi is azzá változunk. (Egypár percre legalább.) Hölderlin a Békeünnepben: "A sors parancsa, hogy ki-ki egymást megértse, s hogyha eljön a Csend, teremjen hozzá nyelv is közös." Ki tenni ezt a nyelvet? Micsoda tenni? Mert részt kell vennünk mindenben, ami teremtés. Ezért vagyunk. Hölderlin nyelvét már nem az ész alkotja majd, mint az eszperantót vagy a számítógépekét. Mert a racionalitás és a logika csak az egyik megismerési lehetőség, homályos tükör, s ha csak ezt használjuk, korlátozzuk magunkat. Beszélni a testtel-lélekkel, teljes létezéssel, jeleinkkel, egymás energiáinak megértésével. Bensőségesen, mégis kozmikusán. Ennek a szavak nélküli nyelvnek előharcosa — s nem úgy, hogy kimondja — szavaival a költő. Újra meg kell merítkeznünk a régi tudásban, válaszolni kell a kihívó hagyományra, megtalálni magunkat a mandalában, ízlelgetni a jelképtárakat, megfejteni az álmokat, a A Halászkirály glosszáriuma
