Irodalmi Szemle, 1996
1996/3 - NYELV ÉS LÉLEK - Lanstyák István: A kodifikálás lehetőségei a magyar nyelv állami változataiban
A fentiek alapján — eltérve a Danes által kimutatott "természetes hierarchiától" — mindenekelőtt a következő jellegű elemek kodifikálását tartjuk szükségesnek: Az (1) csoportba tartozókét, valamint a (2) csoport (a) alcsoportjába tartozóknak jó részét. A nyelvi gazdaságosságra való törekvés (vagyis az adekvát- ság követelménye) ellene szól annak, hogy egy központban csak azért folyamodjanak minden esetben körülíráshoz vagy pontatlan megnevezéshez, mert egy másik központban azt teszik. Ami a (b) alcsoportot illeti, itt a szavak, ill. nyelvtani jelenségek egyéni elbírálásúra van szükség. A kodifikálás fenti kritériumai közül itt különös súlyt kap az illető szókészleti egységek elterjedtsége, használati gyakorisága, vagyis a "nyelvszokás". Ezek a kategóriák nem autonómak, vagyis átfedés van közöttük. Minél nagyobb az átfedés, annál indokoltabb az illető elem kodi fikálása. Akár kontaktusjelenségekről, akár más jellegű regionalizmusokról van szó, különösen olyankor indokolt a kodifikálás, amikor van remény az. illetőjelenségnek a magyarországi standardban való elterjesztésére; vagy azért, mert ott is használatos regionális vagy csoportnyelvi szinten (pl. az átnevez, mint számítástechnikai szakszó), vagy azért, mert ott is hiányt szüntet meg, pl. lexikális űrt tölt be (pl. kenő), vagy esetleg azért, mert a régi magyar nyelvben általánosan ismert volt, s a (nyelvileg műveltebb) beszélők passzív nyelvismeretéhez még hozzátartozik (pl. az erdélyi nyelvváltozatok gazdagabb múltidő-rendszere, a -nóU-nők rag). A standard norma nagyobb fokú variabiltása eleve csökkentené a magyar nyelv egyes állami változatainak különbségét. (Csak az egyetlen erdélyi kell legyen-ié\c szerkezetnek magyarországi törvényesítésével mennyivel "standardabbá" válna egy sereg erdélyi, egyébként egyértelműen köznyelvi jellegű szöveg!) Szó sincs azonban arról, hogy minden, e kategóriába sorolható elemet kodifikálni kellene. Bár purista szempontról van szó, helyzetünkből adódóan megbocsátható, ha igyekszünk kiküszöbölni a direkt kölcsönzéseket és hibrid kölcsönszavakat, a nemzetközi (s esetleg más idegen, de nem csupán államnyelvi) szavak kivételével, s előnyben részesíteni mindenekelőtt a jelentéskölcsönzéseket s a tükörszavakat és -szerkezeteket. Helyzetünkben szóba sem jöhet az olyan elemek kodifikálása, melyek érezhetően államnyelviek, mivel az. ilyen kodifikálás olyan presztízsvesztést okozna az utódállamokban beszélt magyar nyelvnek, hogy az végzetessé válhatna a kisebbségi magyar nyelvek fennmaradása szempontjából. Szembeszállva a "normativitás" elvével nem lehet kizárni azt az eljárást sem, amelyet nyelvművelőink már alkalmaztak is, vagyis a Magyarországon ismeretlen fogalmak visszaadására új, mesterséges szóalakok létrehozását. Ilyen pl. a szakosító iskola, a művészeti népiskola, a művelődési és pihenőpark, melyek a közbeszédben nem használatosak ugyan, de ez nem idegen a standardtól (vö. az olyan, szintén a mai köznyelvi nyelvérzék szerint "művi" szavakkal, mint pl. burgonya, paraj, vény és még inkább társ as gépkocsi ’autóbusz’ stb.). Becslésünk szerint az olyan, igazán közhasználatú elemek száma, melyeknek kodifikálása szükséges, egy-egy állami változatban nem fogja meghaladni a százat Lanstyák István
