Irodalmi Szemle, 1996

1996/2 - Kovács Sándor Iván: Kárpát szent bércére...

Kovács Sándor Iván

konzekvenciái. ("Flórám az én Amerikám!" — ezt József Attila is Donne-tól vette át.)

Tátra—Késmárkot Zrínyinek már az eposz eló'tti versei emlegetik. A II. Id illámból idézem ezt a fontosabb előfordulást:

Ha Isten akarná, változnál csudára:

Nem hisz.em, változnál gyönge laurus-ágra,

De Késmárk tetején nőtt kemény tölgyfára,

Ottan hadakoznál szeleknek urára.

Amit kiemeltem, úgy értendő: a "kegyetlen" Viola nem babérfává változna, mint Ovidiusnál Daphné, amikor az üldöző Apollo majdnem utolérte, hanem kemény tölggyé. A barokk századában rendkívül népszerű Metamorphosesnek ez a példázata Zrínyi metamorfikus képzeteinek csak egyike, de a legérdekesebb az Arianna sírása mellett (amelyben a férfi Zrínyi olyan átéléssel képzeli magát az elhagyott Ariadne helyzetébe, női habitusába, mint majd Weöres a Lónyay Lizáéba). "Bizony megváltoztam, mint görög hadnagyok”: mint az átváltoztatott Ulysses és társai Kirke hatalmában —- veszi magára, éli át a szerelem "csudájává", "monstrumává" lett Zrínyi is a metamorfózis lehetőségét a II. Idiliumban. Üldöző és üldözött kettős metamorfózisát, felfokozott erőfeszítését, egymásért és egymás ellen küzdő jellegét: heroimusát fejezi ki ezzel. Ovidius átváltozás-történetei a mitológiából jól ismert helyeken játszódnak. Zrínyi efféle Zeuszhoz közeli szent magasságot választ a maga példázata színterévé, amikor Peneus folyóisten birodalmát (az ő lánya volt Daphné), felcseréli a Késmárknak nevezett Tátracsúcs- ra. Ezzel az ötlettel Weöresnek a metamorfózisban legfőbb ösztönzője, a Narciss /«- á t v á 11 o z. á s t drámába transzponáló Ungvárnémeti Tóth László is elégedett lehetett.

Ami nem történelmietlen példa, mert az ellentéteknek ez a végletekig feszítése és monumentális eltúlzása (Petőfinél: "a vívó szenvedély") a szerelmi költészetnek a romantikától kezdve még inkább jellemzője. Hasonlóképpen az a megváltozás, az átváltozás, a hasonulás, a kettős metamorfózis óhaja, fogadkozó ígérete. Néhány Petőfi-példát hozok fel erre: "Volnék megdermedt jégsziklája bár / A messze föld végének”; "Volnék bár a földöv homokja, hol/A nyári nap tüzének/ Örök sugára pokol” (Volnék bár... Vö. Berzsenyi, Osztályrészem: "Essem a Gröndland örökös havára, / Essem a forró szere csen homokra"); "Fa leszek, ha fának vagy virága. / Fia harmat vagy, én virág leszek. / Harmat leszek, ha te napsugár vagy... // Ha leányka, te vagy a mennyország: /Akkor én csillaggá változom" (Fa leszek, ha...); "Szeretném, ha vadfa lennék erdőben" (Hegyen ülök...)', "Lennék én folyóvíz, / Hegyi folyam árja"; //Lennék vad erdő/Folyó két oldalán; // "Lennék váromladék /A hegx legtetején"; "Lennék kicsiny kunyhó /A rejtett völgybe' lenn"// "Lennék felhődarab, / Összetépett zászló" (Lennék én folyóvíz...) Ki gondolná, hogy a "Lennék én folyóvíz.." nemcsak az ismert népdallal ("Ha folyóvíz volnék, bánatot nem tudnék..."), hanem a mitológia egyik metamorfózis-történetével is összefügg: