Irodalmi Szemle, 1995
1995/5 - Bohár András: Élmény és egzisztencia
Bevezetés a(z újabb magyar) szépirodalomba különösképp groteszk játékaival (Macskajáték, Tóték, Pisti a vérzivatarban), a kelet-európai abszurd e sajátos változataival ért el rangos külföldi sikereket is. A költészetben pedig Vas István és Jékely Zoltán, Kálnoky László, Takáts Gyula és Csorba Győző neve csillog egyre fényesebben, ellentétben a hajdan volt nagyokkal (Zelk Zoltánnal, Benjámin Lászlóval, de akár Radnótival is, noha ez utóbbi népszerűsége töretlen, a József Attiláéval vetekszik, s Zelk Sirálya is feledtetni látszik a költő hajdani sztálinista verseit). A negyvenöt után kezdők már a valóságos jelenkor írói. Itt is, sőt főként itt, nagy rendet vágott a feledés. Nem csak az ötvenes, a legendás hatvanas évek nagy irodalmi sikerei is megkoptak. Sánta Ferenc Húsz őrája, Fejes Endre Rozsda- temetője, Cseres Tibor Hideg napokjd, Sarkadi, Karinthy, Hernádi, Galgóczi regényei, színdarabjai, Sünön István, Garai Gábor, Váci Mihály költészete — hol van már a tavalyi hó? És mi az, ami a 45 utáni nemzedékekből máig megmaradt? Mándy Iván (A pálya szélén, Mi az öreg? s legjobb novellái), Mészöly Miklós (.Magasiskola, Saulus, Film, Volt egyszer egy Közép-Európa), Konrád György (A látogató). Nem a mi tisztünk eldönteni, mennyire igazságos az utódoknak ez az értékítélete. Mert hogy Ottlik, Mándy, Mészöly jelentős írók, az percig sem kétséges. De vajon Sánta (nem is a Húsz óra, inkább az Ötödik pecsét s a nagy novellák szerzője) kevésbé jelentős? Annak ellenére, hogy immár harminc éve, teljesen érthetetlenül, hallgat? Ami, ugye, elég abnormális állapot. S Hernádi Gyula például? Tény, hogy nem csak hallgatással, fecsegéssel is el lehet rontani a renomét. Ez történt, véleményem szerint, többek között Hernádival. Az. erődöt, a Kiáltás és kiáltást ugyanis a Drakula, a Fantomas s a Frankenstein követte, s Hernádinak, úgy tűnik, mindörökre befellegzett. Hasonlóképpen Moldova Györgynek, a Mandarin, a híres vagány zseniális szerzőjének, aki mára Berkesi, Szilvássi babérjait hordja. Csurkának, a Deficit, a Döglött aknák, a Ki lesz a bálanya szerzőjének meg a hordószónoklatai tették be az ajtót. És megint csak és így tovább, és így tovább... Némileg más a helyzet a nemzedék lírájával. Igaz, hogy elvérzett Váci Mihály meg Garai Gábor s szegény Simon Pista is. Ám megmaradt Kormos István, Nemes Nagy Ágnes, Nagy László, Pilinszky János és Juhász Ferenc. Ma, úgy tetszik, az abszolút győztes Pilinszky. Nem csak idehaza, külföldön is. Állítólag ő az egyetlen magyar költő, akinek valóban sikerült betörnie a világirodalomba, hála — nyilván — Ted Hughes átköltéseinek. Alkalmasint követheti őt ebben Nemes Nagy Ágnes, de Nagy László és Juhász Ferenc pillanatnyi háttérbe szorulása egyáltalán nem jelenti, hogy nekik is befellegzett. Tény, hogy Juhász Ferenc, minden idők egyik legzseniálisabb magyar költője, mindent elkövetett azért, hogy megtépázza saját maga költői hírnevét. Nemcsak politikailag, Aczél György komájaként, hanem költőileg is. Soha annyi babért nem téphet le a Szarvas-ének, a Tékozló ország, a Vers négy hangra költőjének homlokáról egyetlen Aczél György, egyetlen Randóti Sándor sem, mint önnönmaga tízezer soros szóömlenyeivel, önnönmaga paródiáival. Ennek ellenére — hajdani csodálója — vallom, hogy a hatvanötig, mondjuk, hetvenig, a Halottak királyáig
