Irodalmi Szemle, 1995
1995/1 - NYELV ÉS LÉLEK - Lanstyák István: Többközpontú nyelv-e a magyar?
Lanstyák István változó mértékben jelentkeznek eltérések a mondat- és alaktan területén, de ezek általában mindenütt eléggé marginálisak. A példanyelvek esetében olykor pragmatikai különbségekre is utalnak a szerzó'k; kérdés azonban, ezek mennyire illeszthetők bele a standard/nemstandard kategóriákba. Az egyes központok nyelvi tervezó'i többnyire ügyelnek arra, hogy helyesírás tekintetében megmaradjon a (csaknem teljes) egység (vö. Clyne szerk. 1992). Ez az általános séma — lényegét tekintve — a magyar standard állami változataira is érvényes, azzal a megszorítással, hogy a hangtani eltérések kevéssé mutatják a standardizálódottság jeleit. 7. A félreértések elkerülése végett megjegyzem: az csak természetes, hogy a kontaktusjelenségek legnagyobb részét — így pl. a legtöbb direkt kölcsönszót — nem tekinthetjük sem a standard, sem a köznyelv részének (a kettő különbségére 1. Lanstyák—Szabómihály, megjelenőben); ezeket a magyar domináns kétnyelvű művelt beszélők ritkán is használják, ha pedig mégis, akkor nem formális beszédhelyzetben; s a sajtóban sem fordulnak elő (még a regionálisban sem). Az ilyeneket természetesen, mivel ezek nem tartoznak a standardhoz, senki sem kívánja kodifikálni. Sőt az előző, (2) csoport szavainak is csupán egy részét szükséges beemelni a standardba, másik részüket a formális írott nyelv alighanem tudja nélkülözni. 8. Az (1)—(3) alatti példák forrásai: Kossá 1978:22; Nagy Kálmán 1980; Pete 1988; Intézménynevek 1989:15; Szabómihály (szóbeli közlése); Lanstyák— Szabómihály, megjelenőben. 9. Igaz, ugyanezek a kutatások az akkori Csehszlovákiához való kötődésük erősségét is kimutatták (szemben a mai Magyar Köztársasághoz való lehetséges kötődéssel), ez azonban aligha jelent nemzeti elkötelezettséget, csupán állampolgárit. 10. A jegyzet egyébként egy olyan cikknek (Lanstyák 1994) volt a része, amely épp a magyarországi standard elsajátításának szükségességéről, annak újszerű módzseréről szólt, tehát korántsem a nyelvi elkülönülést hirdette. 11. Érdemes itt idézni Péntek János erdélyi nyelvész legújabb, A magyar nyelv az országhatáron túl című előadásából, amely a Biztonságunk záloga, a nyelv című konferencián hangzott ell994. november 21—22-én: „Valóban azt tartom az. egyetlen járható útnak, hogy mind az. egyetemes magyar standard rugalmasabb kezelésével, mind az egyes régiók nyelvének bekapcsolásával a nemzeti nyelv vérkeringésébe (iskola, műholdas tévé, rádió stb.), a közmagyar nyelv a nemzet minden tagja számára elérhető legyen, elérhető, érthető és használható. Semmiképpen nem lehet lemondani erről mindaddig, amíg nem használtunk ki minden lehetőséget a nemzeti nyelv relatív egységének erősítésére. ” — Még egyértelműbben fogalmaz szerzőnk 1994. november 15-i keltezésű, e sorok írójának címzett levelében: „Tulajdonképpen én nem tartanám teljesen elképzelhetetlennek, hogy a kisebbségi K változat (egyáltalán a kisebbségi régiók nyelve) továbbra is hasson az. E-re, az anyaaországiak nyelvhasználatára is (ilyen jelnek tekintem a kell menjek elfogadását, a ment volt helyenkénti használatát; ezek között akár kontaktusjelenségek is lehetnek). Tehát én az egyetemes standard kiterjedését tartanám ideálisnak (talán még nem álom), nem a kisebbségi
