Irodalmi Szemle, 1995

1995/10 - Mészáros András: Fenomenológia vagy metafizika

henomenológia vagy metafizika is. ha a szellemivé vált kapcsolat "végtelen rezignációjának" a/ állapota. Alapjában véve azonban elkülönülő, mert míg az érzelmektől függetlenített szexualitás esetében a felfuvalkodott és partikuláris egyén szolipszista pillanatára szűkül le. addig a tiszta szeretet megléte esetében megszabadul a testiség minden egyediségétől és korlátozottságától, és ezért panteista áhítattá és az idő egészének tapasztalatává válik Amennyiben a "nyugvó jelen" valamiben is hasonlít a szerelem pillanatára, akkor az a tiszta szeretet ideje kell, hogy legyen. De még így is csak tisztán formális hasonlóságról van szó. mivel a végtelen rezignacio útján elért állandóság (a kierkegaardi ismételhetőség) a mindennapi és az emberfeletti egyesítésének a paradox kísérlete; a játék viszont a mindennapin beiüh hiátus emberi mértékeken belüli kitágítása.

Egy rövid pillantás a többi egzisztenciáiéra elárulja, hogy azok olyan hálót alkotnak, amelynek a csomópontjai az eltérő pillanatok. Ezek egymáshoz való kapcsolódása az a visszafogó erő, amely nem engedi, hogy az időnélküliségbe, a káoszba zuhanjunk. Fink nagy ideája az, hogy az egzisztenciálek időiségének sorozatos elemzésével eljuthatunk az emberi létezés megértésének küszöbére.

A munka ideje — bár belsőleg tagozott és hierarchizált — minden esetben a közvetlen lét újratermelését szolgálja. A jelent feláldozzuk a kontinuitás oltárán. A munka pillanatai csak azáltal válnak fontosakká és tiszteletreméltókká, hogy a folytatólagos létezés alapvető és konstitutív elemeit alkotják. Szigorúan véve: itt sem a játék autonóm jellegéről, sem a szubjektum szabadságáról nem beszélhetünk. A munka jelenét fogva tartja a jövő. A munkavégzést az előttünk álló feladatok strukturálják; az. alávetettség tehát egyértelmű. Ezt talán a mozgás metaforája fejezi ki a legplasztikusabban: munkakötelességeink súlya alatt vonszoljuk magunkat, míg — ahogy Fink is írja — a játék magával ragad bennünket.

A hatalomról szólva, annak legalább két szintjét kell megkülönböztetnünk: a dolgokhoz, valamint az emberekhez fűződő viszonyt. A dolgok birtoklása vagy az emberek befolyásolása más-más tudást és képességeket tételez fel. Egyvalami azonban közös bennünk: méreteikben meghaladják a hatalom ellenőrzésére törekvő egyént. A hatalmat ezen túl állandóan akarni kell. Az idő szempontjából ez azzal jár, hogy a hatalom megtartásához szükséges idő rendszerint hosszabb, mint amennyi a rendelkezésünkre áll. Az az egyén, akit a hatalom a hálójába kerített, állandó időszűkében van. Az "itt és most"-nak nevezett egzisztenciális meghatározottság felemészti a többi dimenziót, az eltervezett szubjektivitásból ezért egyszerű szolgaság lesz. A hatalom pillanatai szűknek bizonyulnak a transzcendens értékek számára. Ezt egyébként már a reneszánsz gondolkodói is felfedezték.

A halál rémítő pillanata, amely a létezés határán leselkedik ránk, és elnyeléssel fenyeget, nem más, mint a lét nemlétbe hanyatlása. Ezt az időmozzanatot különböző korokban különbözőképpen értelmezték. Epikurosz teljesen elválasztotta a létezéstől (''amíg itt vagyunk, nincs itt a halál; amikor a halál van itt, már mi nem vagyunk"). Jákob Böhme szerint viszont a halál pillanatával előttünk megnyíló feneketlen szakadék (l'ngrund) az Isten valódi "alapja".