Irodalmi Szemle, 1995
1995/10 - SZILVESZTER AZ IRODALMI SZEMLÉBEN - Duba Gyula: Hajdú István Vörösrébék a seprűgyárban
Bensője vadul kavarog, s megy az író engedelmesen Vörösrébék után. Messzi távolban, ahol talán a Léthé ered, a végtelen földanya gyomrából kicsiny forrásként előcsörgedez, igen, valahol ott, ott villan valami bátortalan gyenge fény. Illó-villó fényecske mint éhes farkas szeme kicsiny tábortűz fakuló sugarában, odább rémült prémvadász kuporog. Lidércek csalják ily játékos fényekkel a veszendő lelkeket. — Az ott A Bao A Ku — int Vörösrébék a fény felé —, Borges műhelyfőnök vár, új seprűt készít nekem. — Ebben a pillanatban a régi, törött nyelű seprű zúg el a fejük felett, a fényecske irányába repül, mint egy meteor. — Megy a nyavalyás intrikus, siet, hogy megelőzzön. Ne szólj szám, nem fáj fejem! Panaszkodik majd, hogy kövér vagyok, mázsányi súlyom alatt minden nyél eltörik! Ó, némber, gondolja az író, bárcsak kitéphetnék egy szálat a bajszodból. Vagy göndör hónaljszőrzetedből egy tincset. Vagy legalább egyetlen duzzadt fanszőrt szerezhetnék tőled! Alvadt magzatvízben főzném, békanyállal keverném és izzó zsarátnok felett pirítanám. Aztán kilúgoznám a Lét vizében. Démonizálnálak, bűbájolnálak, hipnotizálnálak, bebalzsamoználak, jól fenéken billentenélek. Azt is elfelejtenéd, hogy valaha repültél. Borges műhelyfőnök hűvösen fogadja őket. — Ott parkol a seprűje, asszonyom, régi megbízható darab. Már Rotterdami Erazmus korában sem volt modern. Ósdi vacak, de még száll némileg. Szálljon vele, madám! Hát te ki vagy, fiam? — lró vagyok... — szól H. I. csendesen —, szabadfoglalkozású művész, és ez nekem elég sok gondot okoz! — Ajaj... — hunyorog Borges megértően —, akkor te nagyon bonyolult lélek lehetsz. — Az vagyok — ismeri be H. I., nagyon bonyolult vagyok...! — Sokkal rosszabb, mint Belzebub... — árulkodik Vörsrébék a bajsza alatt. Felpattan a Rotterdami Erazmus korabeli seprűre, és elrepül. Legalább egy árva fanszőrt... Néz utána az író. Borgessel nagyon megértik egymást. Te vagy az idő, a tér és minden, közölte vele a műhelyfőnök, te vagy a fény az éjszakában. Te vagy az író! Tudom, válaszolta az író megértően. A láthatáron éppen lebukott a vörös nap, egyenesen és gőgösen elmerült, mint egy karikába hajtott seprűnyél. A nagy semmiből egy furcsa kutyuli futott léléjük csaholva, pofájából nyálcsurdancsok lógtak. Az eb boldogan mosolygott, nyakában tábla lógott. "Ne vigyázz, úgyis megharaplak!" Veszett lehetett, vagy nagyon komolyan vette táblája feliratát. Ki tudná már...? Haladéktalanul beleharapott az író lábikrájába. Fogait be le mély esztette, nyála összefolyt H. I. vérével. S az író végre tudatosította, hogy mitől fél... Szilveszter az Irodalmi Szemlében
