Irodalmi Szemle, 1995
1995/10 - Stanislaw Bieniasz: A szobor
— Menj innen, halál — mondta Maks —, az Atya, Fiú é Szentlélek nevében! Az öregasszony rándított egyet a vállán, és sipító hangon, amely most egyáltalán nem hasonlított Ignaey özvegyének hangjára, így szólt: — Ha nem akarja megmondani, mit keres, hát ne mondja. Nem vagyok rá kíváncsi. Megfordult. Elbicegett a fasor másik oldalára, és a mocsár felé e- reszkedett, amelyen keresztül — Maks jól tudta — nem vezetett semmiféle ösvény. Maks még jó ideig állt mozdulatlanul, mire a fájdalom elszállt a melléből, és szíve normális ütemben kezdett verni. Aztán nekiállt, hogy kiássa a Nagy Költő mellszobrát, amely azelőtt, hogy Maks az oroszok bevonulását megelőzve, elásta erre a helyre, a községháza előtt állt egy talapzaton. A talapzatot később lebontották, és helyére egy magas obe- liszket állítottak, vörös csillaggal a tetején. Azt a vörös csillagot csak nemrég vették le. Kezével kikotorta a földet a bronzöntvény mellől, és azon morfondírozott, hogyan emelje ki a szobrot. A Nagy Költő az országot romba döntő napóleoni hadjáratot követő időkben élt. Járta a falvakat, és hallgatta a parasztok lengyel nyelvű meséit: Krasnáról, a vörös rózsáról és a szörnyről; a varázsgyűrítről és a királyfiról; a lustáról és a királylányról; Zofiáról és irigy nővéréről, és mindenféle egyéb történeteket, amilyeneket csak meséltek egymás közt az emberek, s amelyekről már senki sem tudta, hogy valamikor valóban megestek-e, vagy csak a képzelet szülöttei. A Nagy Költő hallgatta a történeteket, aztán lejegyezte azokat német nyelven. Maksnak megvoltak otthon a könyvei: az anyjától kapta őket, az meg a saját anyjától. Maks úgy emlékezett, hogy a nem túl nagy mellszobor valamikor könnyebb volt. Tenyerébe köpött, ujjaival a hideg fémbe csimpaszkodott. Összeszedte minden erejét, és sikerült is a szobrot az útra vonszolnia. A mocsárból koszos köd szállt fel, halk bugyborékolás hallatszott, a faluban pedig hirtelen vonítani kezdtek a kutyák, messziről is jól lehetett hallani. Maks behajította a gödörbe a rozsdás ekevasat, betemette, lábával elegyengette a földet. Aztán maradék erejét összeszedve a takicskára emelte a mellszobrot, és elindult vele a sűrű bozót felé, amely elválasztotta a szekértől és a lótól. Amikor a fáradtságtól félholtan fölmászott a bakra, hallotta, hogy a templomtorony órája rozsdás nyikorgással a hármat üti. A Gonosz, elmaradt mögötte. A szobor
