Irodalmi Szemle, 1995
1995/1 - NYELV ÉS LÉLEK - Tolcsvai Nagy Gábor: A sztenderd helyzete és a nyelvi tervezés lehetőségei Magyarországon
A sztenderd helyzete és a nyelvi t ervezés lehetőségei. bizonyos mértékig a korábbra helyezett kodifikációval (vö. Neustupny 1970). Nem tudhatjuk, hogy a mostani rétegzett elit szociokulturális és pszichoszociológiai szempontból plurális marad-e a következő' évtizedekben Magyarországon, vagy pedig bizonyos konvergáló tendenciák is megjelennek, amelyek eló'segítik a magyarországi nyelvi sztenderd újbóli definiálását szorosabb határok között, azaz valamilyen módon egy szociokulturálisan homogénabb elit öndefmiálási szándéka és a nyelvi tervezés ezt elősegítő szándéka találkozik. A magyarországi nyelvi tervezésnek egyetlen olyan területe van, ahol folyamatosan nyilatkoznia kell a sztenderd formákról, amely tehát tevékenységi folytonosságát is biztosítja, s ez a professzionális beszélők ellátása. Ha van terület a nyelvi praxisban, ahol a sztenderdnek mint kodifikált, homogenizált, s ezért bizonyos mértékig mindig mesterséges nyelvváltozatnak nagy a szerepe, akkor az itt található meg. A hivatásos beszélők maximálisan tudatosítják a beszéd minden szintjét (például a kiejtés, a hangos beszéd hangzó részének kérdését), s azt valamilyen általuk is elfogadott (vagy a műveltségi elit, a hivatásosok köre által elfogadott) eszménynek megfelelően művelik és gazdagítják. A hivatásos beszélők tevékenysége intellektualizációs folyamat, méghozzá e területen az intellektualizációs folyamatnak a mindenkori csúcsa. A nyelvi tervezés itt érhet el komoly hatást, majd ennek presztízsével másutt is. A magyarországi nyelvművelésnek tehát úgy kellene nyilatkoznia a magyar sztenderdről, hogy nem csupán grammatikai kodifikálást s kiterjesztést végez, hanem a nyelvi szintek szerint empirikus kutatást végez, melyben a módszertant az a kiterjedt szociolingvisztikai alapozás adja, amelyet már a klasszikusoknál is olvashatunk, s amelyet Haarman (1990) a nyelvökológiai tényezők részletes kidolgozásával és az interakció, valamint a kommunikatív kompetencia részletes újraértelmezésével még biztosabb alapokra helyezett. Hatást csak így remélhet. Kontra (1994) adatokkal támasztja alá Juhásznak (1986) azt az ebnéleti következtetését, hogy a nyelvművelésnek korlátozott a hatása. Amennyiben figyelembe vesszük Haarman (1990:120) tipológiáját a nyelvtervezési s különösen a presztízstervezési tevékenységek végrehajtóiról és hatásosságukról, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy a magyarországi nyelvművelés hivatalos (itt értsd: állami) támogatása a nyolcvanas években elhalt, intézményes támogatása (az Akadémia részéről) az elmúlt tíz évben folyamatosan csökkent, a nyelvművelés mint kutatókból és tanárokból álló intézmény nyomásgyakorló csoportként nem vagy alig tud föllépni, mert megszakadt az elittel való általános kapcsolata. Mindhárom folyamat részben összetett külső tényezőkre vezethető vissza, részben pedig a magyarországi nyelvművelés folyamatosan csökkenő szakmai színvonalára. (A Nyelvművelő kézikönyv megjelenése kijelölte a grammatikaközpontú nyelvművelés végső határait, s az azóta eltelt kilenc évben a szakma többsége semmi újat nem mutatott fel, vagyis nem hozta válságba saját alapfogalmait.) A magyarországi nyelvművelésnek tehát nem a nemzetvesztésen és az elfajzott világon kellene siránkoznia, hanem komoly szakmai alapokon keményen dolgoznia kellene. Csak így tud alapot, szakmai és empirikus támogatást adni a határon túli magyarság nyelvtervező, nyelvművelő tevékenységéhez. A keret ugyanis kettős: egyrészt ugyanarról a nyelvről van szó, ugyanannak a nyelvnek a változatairól, másrészt viszont eltérő szociokulturális körülményekről, melyek a sztenderd ügyében is másképp hatnak. (Ezúttal eltekintünk az egyébként e területen
