Irodalmi Szemle, 1995
1995/9 - Kulcsár Szabó Ernő: A könyv mint beszéd
A könyv mint beszéd szövegiség világreprezentációja sem lérhető hozzá a klasszikus modernség prominens művei kialakította történeti műfajfeltételek intertextuális ismerete nélkül , a Könyv ilyen esztétista zártságával ellentétben ez a mű olyan poétikai álláspontra helyezkedik, amely túl van a lezárult modernség korszakküszöbén. Poétikája bevallottan, sőt hangsúlyozottan átfogóbb szövegközi olvasás függvényének tartja már magához a műhöz való hozzáférhetőséget is, amely nem az elkülönültségben, hanem a dialogikus létmód temporalitásában tehet csak szert egyáltalán bármiféle irodalmi tapasztalatra. A posztmodem irodalmi episztémé a maga szövegköziség-fogalmát ugyanis az irodalom mindenkori dialogikus hermeneutikai sajátosságából származtatja. Ahol a dialogikusság persze nem egyszerűen a szövegekkel való beszélgetést vagy a szövegek belső többszó- lamúságát jelenti, hanem e szövegek létformáját: a megszólaltatásra való olyan ontikus ráutaltságot, ahol a dologhoz való hozzáférhetőség nem választható el a dolog létmódjától. Azt a kölcsönös és kettős összefüggést tehát, amely a létmódot mint funkciót, a funkciót pedig mint létmódot érteti meg. Az irodalom olyan megértéséről van itt szó, amikor — Gadamerral szólva — "a megértés sohasem egy adotttárgyhoz való szubjektív hozzáállás, lumem a hatástörténethez tartozik, s ez azt jelenti: a létéhez tartozik annak, amit megértünk". E szövegközi irodalomfelfogásból legalább három olyan tényező hiányzik már, amely hosszú évtizedeken át alapjául szolgált a klasszikus irodalmi modernség esztétikai értékimplikációinak. Hiányzik mindenekelőtt az a szubsztan- cializmus, amelynek ismérvei elkülönítették egymástól az élet és az irodalom tartományait, következésképp e különállás megszűntével nincs nyoma az irodalom élettel szembeni fölényének sem. Az interpretáció esztétikai gyakorlatának — Esterházynál is jellegadó — kibontakozása például épp arra enged következtetni, hogy a posztmodem alkotások sokszólamú, multidikeionális poétikai hatása többek közt épp azoknak a nyelvhasználati regisztereknek az esztéti- zációjára megy vissza, amelyeket a "magasrendű értékekben szegényes" életvalóságnak szokás tulajdonítani. Hogy a műbeli nyelvek összjátékában az é- letvalóság alsó beszédregiszterei is megszólalnak, az annak a következménye, hogy irodalom és életvilág viszonya Esterházynál sem tartalmazza már az értékfölény mozzanatát. Sem a világ, sem az irodalom nézetéből. Hiszen az irodalom élettel szembeni fölénye nemcsak hogy nincs meg itt, hanem — mint már a Termelési-regény tanúsította — kifejezetten kölcsönös feltételezettség jellemzi a viszonyukat. A harmadik klasszikus-modem komponens távolléte pedig abban figyelhető meg, miképp rendül meg e poétika horizontjában az a hierarchikus és szilárd értékközpontú struktúraelv is, amelyre a műalkotás organikus zártságának követelménye épült. Ezért is van nagy jelentősége annak, hogy a Bevezetés... reflexíve és strukturálisan is olyan klasszikusokon keresztül határozza meg önmagát, akik maguk sem osztották már az esztétizmus kétosztatú értékszemléletét. E szemléleti szub- sztancializmustól való elhatárolódásban az a Musil siet Esterházy segítségére, akinél lényegében már a 20-as/30-as évek fordulóján kialakult a Bevezetés... esztétikai praxisát is előlegező új modemségtörténeti horizont: "A szépirodalmon
