Irodalmi Szemle, 1995
1995/9 - Molnár Miklós: Nekrofil szentképcsarnok
Nekrofil szentképcsamok Leona — a jövő anyja. Megmérhetetlen sors örököse és beteljesítője. Most még fogoly: a majom markáé, a kancsóé és a vadászé; a nekrofil szisztémáé, mely egyéni és közösségi történelmet egybegyűrve, sorsszerűén működik civilizációnkban. E sorsszerű működés felfedezése és meghaladása: remény, sőt szolgálati parancs; a szív munkásainak Auschwitzaink karmáját kell ledolgozniuk. "Minden hottentotta felelős minden hottentottáért" — ez kevés: mindenki felelős minenért és mindenkiért. Az a társadalom, az a korszak, amelynek nem ez a gyakorlati erkölcse, a pusztulás erogén zónáit ingerli csupán, és folyvást halálhártyán táncol. Prebjancsuk százados tőrkése akkurátusán az arabeszkmintás viaszosvászonnal fedett konyhaasztal sarkán, az asztal peremével párhuzamosan, a falra merőlegesen van elhelyezve, épp a kezem ügyében. Úgy látszik, mára elvesztette karmatikus töltését. Ez az a gyilkos szerszám, amellyel Prebjancsuk Lázár az ú jszülött Leona ágya mellett hasba akarta szúrni vejét, felbőszülvén a kérésén, hogy néhány percre kettesben szeretne maradni a feleségével meg a kislányával; később aztán — ezt kivándorlása utáni, Új-Zélandból küldött leveleiben is többször felpanaszolja — ahányszor csak élt bíróságilag engedélyezett láthatási jogával, és meglátogatta Leonát, Prebjancsuk Lázár mindig ezt a tőrkést szorongatva somfordált körülötte a lakótelepi panelketrecben. Kiveszem a kést a nyers sertésbőr tokból. Borotvaélesre fent pengéjének hossza megvan legalább tizennyolc-húsz centi. Emberölésre igena alkalmas szerszámnak látszik. Szarvasagancsból kifaragott nyelén vésett felirat: "Lázárnak, kenyeres pajtásomnak. A magyarok Istene se géljen haza minket! P. A fogságban faragta legkedvesebb bajtársa, ki oda is veszett; Prebjancsuk százados soha egy pillanatra sem vált meg a tőrkéstől, sikerült hazamenekítenie is; nyugodtan meghámozhatom vele az almát, mondja. Az arcokon kiheverhetetlen katasztrófák nyomai. Feszélyező rend és enyhe naftalinszag. Legalább tucatnyi ébresztőóra ketyegése hallatszik a lakás különböző részeiből, úgyhogy kissé kiabálnunk kell. Frida nemcsak almával, hanem vacsorával is megkínál: szelek a tőrkéssel egy karéj sze- zámmagos kenyeret, megkenem libazsírral, hersegve hatol a penge a zöldpaprika, puhán a paradicsom belsejébe. Leona az anyja széke mögül kukucskál elő — szeppenten, szótlanul. Hirtelen kibuggyan belőle: — Apu, mikor jössz haza? — Egyikünk sem felel, nem nézünk se rá, se egymásra.
