Irodalmi Szemle, 1995
1995/7-8 - NYELV ÉS LÉLEK - Deme László: Diskurzus vagy konkurzus?
Deme László Ami pedig a csángók példájának iderángatását illeti (79), az már nem annyira csúsztatás, hanem egyenest demagógia. Amennyire egyszerűsítés a nézetek számbavételekor, hogy "te fekete, én fehér”, annyira erőltetett globálisan úgy beállítani minden nemzetiségi csoportunkat (a szlovákiai, kárpátaljai, erdélyi, vajdasági tömböket/, hogy azok az "igen—nem" fojtogató binaritásának szorításában fuldokolnának, amely "nem ismeri az igen alatti bontást" (83); s bizonyítékul azt a szórványt hozni fel, amelyikre ez — sajnos — hosszú idők óta igaz (bár mégis tiszteletre méltó módon és mértékben tartja magát). — Elbuktatnám-e a csángó gyereket, ha egybeírja a névelőt a főnevével? Nem. Például azért, mert ott nincs magyar iskola, amelyikben elbuktathatnám. De ha volna, bizony arra tanítanám, hogy ezt ne tegye. S ahol van iskola — mert azért ne ködösítsünk: a többség számára van, ha ragaszkodik hozzá —, ott sem fogadnám el, hogy — mondjuk — a hülyét j-ve 1 írják le. Ez azonban nem jár együtt azzal, hogy kiejtésben, szóválasztásban, ragozásban, mondatfűzésben ellenezném a használatát a regionális vagy akár a nyelvjárási jellemzőknek; s hogy minden eszközzel a központi norma szintjére kívánnám felszorítani azt, aki élete során nem törekszik, esetleg nem is törekedhet a levél- és nyugtaírásnál többre. De azért a magasabb szint létének tudata neki is kijár (némileg magasabb fokon akár ennek kontúrjaiban való ismerete is); és — ha csak bele nem nevelik lelkes, bár fogadatlan prókátoraik — ez talán mégsem válik benne bűntudattá. Esetleg épp öntudatának táplálójává: hogy az ő anyanyelve sem "konyhanyelv", annak is van olyan magas szintű változata, mint a többinek. — Vagy úgy gondolják e prókátorok, hogy a kétkezi kohász, ha megtudja, hogy szakterületén alkotó akadémikusok is vannak, sötétbe bújik szégyenében, mert ő maga nem az? Nem tudom végül: csak a tények és az előzmények makacs figyelmen kívül hagyására vagy szándékos ferdítésre, netalán humorérzékre gyanakodjam-e, hogy a szerző bennünket — köztük engem is — próbál kioktatni arra, hogy "az alapiskola és az általános iskola közötti megformáltságbeli különbség más magyarázatot kíván" (80), azaz nyelvi érvekkel nem közelíthető meg. Készséggel tudomásul veszem, mert hiszek — magamnak. Tudniillik az alapiskola az én leleményem; 1966-ban javasoltam a nyakatekert fordítás /= magyar tannyelvű alapfokú kilencéves iskola) és a jelleget másképp közelítő magyarországi elnevezés (= általános iskola) helyett ezt: magyar alapiskola (Irodalmi Szemle 1966/9; kötetben: Nyelvi és nyelvhasználati gondjainkról, Bratislava 1970, 113); előtte is leszögezvén már: amely intézmény más jellegű, amely fogalom más tartalmú, mint a magyarországi, arra nem húzhatjuk rá a hazai elnevezést. 7. Szégyellném folytatni; máris túl sok terjedelmet raboltam el folyóiratunkban mások érdembeli mondanivalójának megjelentetése elől. Azt azonban meg kell még magyaráznom: a "szobatudós" és a "terepszakember" összetett szavak jelentése nem egyenlő alkotó elemeik jelentésének puszta összegével. Bolti forgalomban beszerezhető, de jobb könyvtárakban ingyen is megtekinthető értelmező szótárunk szerint a szobatudós nem azért az, mert a szobában ül, úgy ír (így a szerző: 84), hanem "A világtól elkülönülő tudós, aki gyakorlati érdeklődés,
