Irodalmi Szemle, 1995

1995/6 - Gál Sándor: csend és havazás (vers)

de mégis szembenézni s nem föladni

(mit?!) örök istencsalás jövőt vesztve élni az ürességet

6.

februári tavasz ragyog a diófák ágain aranyban más időszámítás ez más erő tavalyi levélszőnyeg barnasága

s mintha a túloldal szele fiijna át- s átleng a halíílfehér holnap

nem emelkedés és nem is zuhanás hanem a kettő közötti feszültség

fel s odáig ahol a tavalyi lomb saját szerelmét élte öntudatlanul

7.

kiáramlik önmagából a tó jégkockakoccanással riaszt rezdül a fíízág alig hallható a megszürkült táj kihalt megvert csendje sötétbe fordul havazik rá a kényszerűség átka borzongató mintha ajtó csikordul s nyílik éjszakából új éjszakába fordidnál vissza keresni ami volt amit összetörtek jégbordás telek ami zuhantában is némán dalolt akár az éjféli csontos szelek felelni még ha nincs is kérdező s ha isten sincs ki hallgatná szavad fejed felett en- törvény tevő fagytól rejyedt faágak inganak.

Gál Sándor