Irodalmi Szemle, 1995
1995/6 - 7x1x7: (Parti Nagy Lajos A hullámzó Balaton című könyvéről véleményt mond Darvasi László, Bodor Ádám, Lengyel Péter, Alexa Károly, Dérczy Péter, Sándor Iván és Zalán Tibor)
7x1x7 csak a címlapnál maradunk, s ezzel a tor/?og ássál persze nyilvánvalóvá tesszük azt a sejtésünket, melyet a könyv jószerével alátámaszt, hogy Parti Nagy Lajos, e kettősség pókhálójában emelintve könnyed lábait, nyelvi guberancia és írói elegancia, egyetlen akarattal akar is meg nem akar is, nyúl is meg vonakodik is nyúlni, magához emel és eltaszít is onnan, szóval épp azt teszi, amit egy valamire való, vagy módjuk csak úgy, jelentős művésznek tennie kell, szenved és közben belehal a könnyedségbe, úgy tesz, miközben szeretné, hogy megértsék, úgy tesz mintha, pedig és pedig, s úgy, hogy ez a kimondottan úgytevés teljesen máskénttevésként lehessen értelmezhető, írónk tehát leplezetlenül hősévé kíván válni egy értelmezési folyamatnak, melynek elsősorban a kisprózagyűjteményére kellene irányulnia, a mű tiszta bekebelezésének útjába így akadályt gördít, s a gördülő akadály ő maga, nevesítve mindezt a nézőpontba, ahonnan az őségé kitüremkedik, ez pedig egyetlen alapproblémára szűkítheti a könyv létezését kísérő kérdésfeltevéseket: mit fed le ezzel a beszédmóddal A hullámzó Balaton szerz H tha elképzelődik, ahogy Parti Nagy Lajos, A hullámzó Balaton szerzője ül a szobájában, computerba ír bele, vagy fehér lapra, esetleg vonalasra, a leg valószínűtlenebb természetesen, hogy kockásra, szóval helyezi a betűket pacás töltőtollal, vagy az is lehet, hogy azokkal a rettenetes tintenpenekkel még mindig, melyekből úri kedvében valamikor e sorok írójának is kiosztott egyet, valamikor, valahol, valamiért, pontosabb persz'e, ha nem ilyen profán és idejétmúlt módszert feltételezünk őneki, sokkal inkább valószerű, hogy kuporog a szoba közepén, úgy, hogy hegyesedő feneke időnként kitüntetően az égre mered, kezében hatalmas, sűrű lyukú szita, a fal mellett körös-körül tömött, nagy liszteszsákok, liszteszsákokban benne caklipakli a nemzeti nyelv, köznyelvestül és irodalmistul, benne a történelem és az irodalom szavai, benne a valóság édességességestül, és rázza reggeltől estig a nagy szitáját a Parti Nagy Lajos, tiszta nyelvpor a szakálla, hatalmas kupac nyelvtörmelék a sarokban, nyelvmurvahegy, nyelvsalakdombvilág, így folyik a hami is, mert munka közben halkan eszeget, egy falás Tandori, egy falás Csokonai, egy falás Esterházy, egy falás József Attila, egy falás ez, egy falás az, egy-egy falás ezmegaz, falatozgat munka közben ő, és a kabátujjával törli meg a szája szélét, nyelvpelyvafelhők kerengenek a feje felett, de csak szitálgat a konok, szitálgat fáradhatatlanul, közben csenget ajtaján a valóság, de nem engedi be, a valóság én vagyok, mondja egyszerre a Bovaryné, a Jolán és Karenina Anna valamelyik zsákból, és igaza van mindkettejüknek, a valóságnak, amikor csenget, és szerzőnek, amikor nem engedi be őtet, mert minek is engedné, amikor már úgyis bent va H ti történetei majdnem történetek, van persze olyan nézőpont, amely szerint az egyedül lehetséges történetek, vékony a vérvonal a fikció és a lehetőség érintkezésénél, erős hajlamosságot mutat így a belehelyezkedés- be, nőbe, férfiba, többnyire magánál butábba és a világra tanácstalanabba,
