Irodalmi Szemle, 1995
1995/6 - Parti Nagy Lajos: A vadászó Diána
A vadászó Diána A vadász, a galamb és a Jóisten, azok bizony összetartozó ábrázolatok énbennem, s persze mind fölött a szív, azok a dundi, pelenkaöltésű szívek, melyek hol vígan, hol szomorúan eveztek a zsírszag és szegénységszag — az élet — tengerén gyerekkorom homályos konyháiban. S bár nem rajtuk múlott, hogy — nevük ellenére — soha egyetlen falat meg nem védtek e mállatag és salétromos tájon, kikoptak lassan, elfoglalta helyüket a csempe és az olajláb. Hanem mesélnek egy asszonyról, ki még most is, ezredfordulónk árnyékában is ebben utazik, vadászban, galambban és Jóistenben. Nézzük hát, milyen a Csók Adorjánná falvédője? Egy borús, ólomszóda napon, mikor minden cigányút és lapos pillantás, akkor keresem föl a jóhírű teremtést. Bányásznegyed szélén lakik, s földszinten erősen, ahonnét meddőhányóra s vastelepre látni, hol szivas kutyák marakszanak vérig-rogyásig a rozsdás elevátorok alatt. S még a nap is a tükörgyárból süt át, időnként. A kapuban cirkalmagos tábla, hogy "Csók Adorján kézimunka-e lónyomó, csak gyűjtőknek", de az asszony nyit ajtót, nagy sokára. Homályos szemüvegét rámemeli a tréningruha fölött, s mikor mondom, mi járatban, hát kis híján kidob. Hogy ő nem egyéb, mint az ura szegény, elfaragott ceruzája, Csók Adorján meg üzleti úton. Tán az apátia az, amiéit mégis beenged. Hogy mindegy az már, ha az élet is mindegy. Lakókonyhája rendes és sötét, egyszerű asztalán milliméterpapír, rajzszerszámok, a kredencben hajasbaba, birsalma, kitömött mókus. Épp a konyharuhát főzi ki, attól a szag, mondja. Dianával kínál, olyanformán, hogy kristálycukorra csepegteti evőkanálban, s nyújtja. Ha nem, nem, őt már csak ez tartja életben, valamint a muszáj. Megjegyzésemre, hogy ezek szerint rosszkor jöttem, csak legyint. — Azt hiszi maga, hogy egy szegény kézimunka-előrajzolónak dalból van a szíve, s virágból, ugye? Hogy abban mindig lakodalom van, és fasírt. Hogy csak fölkel reggel, és tearózsa fakad a leheletéből. Hát egy gyameszt,
