Irodalmi Szemle, 1995
1995/5 - KRÓNIKA
árgus akkor, amikor ennek a politikai, napi realitása már az alkotó számára is megkérdőjelezett. " Pécsi írásai azt a feltevést látszanak bizonyítani, hogy működhet kétféle, a közösségi és az "intellektuálisan individualista", látszatra egymással összeférni nem tudó, mert egymástól alapjaiban eltérő létélményt összesűrítő, esztétikailag érvényes költészet. Ez a felismerés pedig fontos szempontot ad napjaink magyar költészetének, e költészet egészének differenciáltabb megértéséhez. A tanulmányok mellé a kötetbe került néhány kritika is, mégpedig olyan művekről, amelyek a hosszabb elemző írásokban körülhatárolt gondolatokat erősítik. Jórészt a költők (Csanádi Imre, Utassy József, Döbrentei Koméi, Nagy Gáspár), de egy prózaíró (Simonffy András) és egy drámaíró (Sütő András) tollából született művek is kritikára ihlették a szerzőt. A nevek is azt mutatják, hogy Pécsi Györgyi nem csupán a modem alkotói magatartások és formabontó művek felé vonzódik, s nem fél attól sem, hogy a lírikusok "témáiról", meghatározó alapélményeiről beszéljen, s ez a személyes kiterjedés még kritikáinak is esszéjelleget kölcsönöz. Az Olvasópróbák című tanulmány- és kritikagyűjtemény azonban lényegében azt az elemzői-kritikusi magatartást és figyelmet példázza, amely az egész történelmileg és nyelvileg egységes magyar kultúrterületre kiterjed. Pécsi Györgyi minden olyan jelentős irodalmi teljesítményt észrevesz és értékel, amely problematikáját és esztétikai érvényességét tekintve túllép a regiona- lizmuson. S koncepciójába belefér a magyarországi, erdélyi, felvidéki és más határon túli fogantatású magyar alkotói életművek összehasonlító vizsgálata is. Elemzéseinek igazi tárgya: a lírai hős és annak attitűdje, a versekben megnyilatkozó költői alkat, amelynek reális értelmezéséért kész másokkal is vitába szállni. Legtöbbször a magatartás genezisét keresi a műben, s a magatartás igazát és hitelét a mű mögött. Hogy ez mennyire kritikusi önkifejezés is egyben, azt talán magyarázni sem kell, mert úgy gondoljuk: egy műben csak az a kritikus tudja lemérni a magatartás hitelét, aki közben — szellemi társszerzőként — saját magatartás-lehetőségeinek megvalósítását is állandóan vizsgálja.
