Irodalmi Szemle, 1995
1995/5 - Bohár András: Élmény és egzisztencia
Önámítók drámai térben a nőalakoké. A Bolyongónak asszisztál, készséggel támogatva ötleteit és megismételgetve mondatait. A bodói szellemiséghez kevéssé viszonyul, inkább csak az "így lehetne, úgy kellene" passzív, vegetáló magatartás aspektusából. Amint Fóris belép a színpadi térbe, megérkezik a Bolyongó is, s így mindenki együtt van már a "nagyjelenethez". A hazaérkező családfő az első pillanatokban felháborodik a vendégek láttán, de hamarosan a kulcskeresés és felesége aggódása foglalkoztatja őt is, illetve — Nelli szerint — ez csak az elterelő manővere, hogy ne kelljen válaszolnia a kérdésekre: mi történt vele valójában, milyen volt a leszállása, miért poros és nyirkos a parancsnoki ruhája. Ekkor azonban már kéznél van a Bolyongó, hogy irányt adjon a drámai viszonyulásoknak, viszonyváltozásoknak. Előbb óvatosan, majd egyre merészebben átveszi a dolgok irányítását, amihez hatékonyan segítségére van a zárt tér által teremtett pszichikai atmoszféra, ez ugyanis két irányban működhet egy időben: erősítheti a kiszolgáltatottság érzését, ugyanakkor a másik iránti empátiát is. Ebben a groteszk miliőben, a vonzó és egyben taszító alakok elrontott életüket sikeressé akarják formálni egy ambivalens figura vezénylete és saját bensőjük diktátuma alapján. Nelli fenyegetettségérzete és a Bolyongó jóindulatú kíváncsiskodása hozzásegítenek Fóris korábbi kudarcainak és virtuskodásainak felgöngyölítéséhez is, s végül hősnek kiáltják ki. Kezdetben Fóris maga is tiltakozik a Bolyongó minősítése ellen, a többiek is jó ideig tartózkodóak vele szemben, ámde a meggyőzés hatására néhány perc elteltével már pezsgőznek, éljeneznek. Ezután a Bolyongó kibékíti és összeboronálja a válni készülő házaspárt, helyrehozza magánéleti válságukat is. Ekkor megjelenik a Bodó, aki elképedve látja, hogy Fórisék győzelmet ünnepelnek, holott ő az ellenkezőjét várta. A Bodó a szemtanúk hírével érkezik, de érvei a társaságban csak ellenvetéseket szülnek, és kikacagják a tényekkel fenyegetőző fiatalembert. Bodó hosszú léptekkel elindul az ajtó felé, amelyen ugyan be lehetett jutni, de kifelé már nem nyílik, és hiába dörömböl rajta egyre erősebben — a drámai tér előtte is bezárul. Ezzel az utolsó mozzanattal — meggyőződésünk szerint — Örkény azt sejteti, hogy a Bodó-féle bravúr, tett, felelősség érvényesítése volna az igazi megoldás, azaz ki kell szabadulni a kudarcok, az önámítás világából. Az igazság felfedése, a valóság elfogadása, a hibák kiküszöbölése emelhetné fel mind az egyént, mind a nemzetet az önmegvalósítás szintjére, de ez a lehetőség bármennyire adott is, megvalósítása még várat magára. "(...) egy kis népnél életkérdés, hogy fel tudja mérni azt, hogy mire képes, mire futja az erejéből, és hol van a korlát, ahonnan nincs tovább. ”'15 Az Örkényi irónia ebben a műben az önámítás zsákutcáját bemutatva egész sor kulcskérdést fedeztet fel a befogadóval: boncolgatja az író a szabadságjog kiterjesztésének jogos és jogtalan határait; a szeretetből vagy szerelemből fakadó szorongás vagy zsarolás egészségtelenségét; a siker és kudarc fogalmának sokféleségét; a becsvágy és önértékelés relativitását; az önformálódás és öndeformálódás lehetőségeit; s végső soron az önmagunkkal való szembesülés fontosságát. Az Örkényi kérdőjelek mint egyéb műveiben, ebben is megmaradtak:
