Irodalmi Szemle, 1995

1995/4 - KONTEXTUS - Szarka László: Szénás lábbal, szalmás lábbal

Tompa Mihály: A pipishez — A létről való beszéd

A létezésről való beszéd kerete itt a természet. A költemény hangütő strófái az évszakok körét állítják létkeretként az elbeszélő köré (kikelet, múlandó nyár, télen-nyáron). Ez ámyalódik folyamatosan egészen a vers végéig a természeti élet képeivel: lomb, virág, hó, föld, por, barázda, patak, bokrok, mező, este. A madárra vonatkoztatott szó- és képzetanyag egyrészt úgy idézi meg az emberi létet, mint a születéstől az elmúlásig tartó egzisztenciális, sőt vegetatív folyamatot, másfelől az embert szociális (társas) lényként állítja elénk (társaid, magányosan, párosán, párjának, magán, kunyhó, temető stb.) Az emberi létezés alapmozzanatai és tárgyi jelképei meghatározó jellegűek: küszöb, barázda, út, kunyhó, temető, visszatér, beszállás, jár, fut, lakik, pihen. Nem nehéz ezt a képzetkört ahhoz a bibliás felfogáshoz, illetve magyar nemzeti önszemléleti képhez kötni, mely az embert a siralomnak völgyében zarándoklóként, az Édenből számkivetettként, örökös futásra kárhoztatott bűnösként, illetve a magyart bujdosóként szuggerálja. A vers elégikusságát a szociális, a szocializált emberre vonatkozó ama típusok fölemlítésével teremtik meg, amelyek a magányt, a párja vesztettséget (meg a szegénységet) mutatják jellemzőnek: özvegy asszony, különc, koldus-gyermek, magánosan, bujdosó. S végezetül a pipisre (mint az emberiét szerény tanújára) vonatkozó szóanyagnak igen feltűnő eleme az, hogy áthálózzák a létre érzelmileg és nem mentálisan reagáló gesztusok lexikai elemei: vidorság, szerelem, öröm remény, panasz, kín, vívódás, kétség, félelem bú, hűség stb.

4.b. Az elbeszélő, a narrátor, a vers igazi lírai alanya személyesen nem jelenik meg, és személyében nem is definiálódik. A beszélőnek nincs életrajzi énje. Nyilvánvalóan legalább akkora értelmezési hiba volna azonosítani "őt" Tompával, mint lemondani arról, hogy a Tompára vonatkozó életrajzi és egyéb ismereteinket ne mozgósítsuk emez uralkodó narrációs "tényező" tettenérésekor. Mert valóban tetten érésről, "leleplezésről" van szó: a rejtezkedő lírai én kibontásáról egy természeti és szociális, értékekkel telített és vallomásos képzetkor eseménytelen történetéből. A lírai alany a választásban és a minősítésben van jelen, az értékek és a látvány kijelölésében mutatkozik meg. Ami természetesen lelepleződik a grammatika által. A "te" és a "vagy" a megszólítás és az állítás legkézenfekvőbb nyelvtani alakjai. S valóban a te és szinonimája ("magad") hatszor fordul elő a versben, zömmel a vers elejére, középső strófájára és legvégére koncentrálódva. Ez a szám persze feldúsul, ha ideszámítjuk a második személyű igei személyragokat és egyéb névmási alakokat is (búcsúzóul, tőled stb.). A létige az egész vers uralkodó igetípusa, ami nem meglepő, hiszen egy leíró, statikus, a létezésre általában vonatkoztatható versmenetről van szó. (Mindazonáltal a zsánerképet Tompa igényes költőhöz méltóan számos kis eseménysorral formálja meg, innen van a cselekvésre, mozgalmasságra utaló igék tömege: felruház, eltáplálgatod, csendül, összeró, megpihen, verseng stb.) Mindenesetre a létige jelölt vagy jelöletlen alakban vagy egy tucatszor íródik le, s ezen belül a vagy is ötször. (Talán az is magyarázza a vers elégikus, az értékek sérülékenységére utaló vagy az értékek hiányát állító modalitását, hogy feltűnően sok a negatív, az igék cselekvő jellegét mintegy azonnal visszavonó alakzat.)