Irodalmi Szemle, 1995
1995/4 - NYELV ÉS LÉLEK - Dr. Balla Zoltán: A beszédhangok akusztikai vizsgálatának jelentősége az egyetemes jel- és értelmezéstanban, vagyis a hermeneutikában
Alexa Károly ízléstelen is, utólag s értelmezőként olyasféle kritikai megjegyzéseket tenni, hogy a költő itt "alatta maradt", hogy "nem érte el", hogy ilyen-olyan "fogyatékosságai" következtében, hogy "bezzeg a kortárs európai líra"... A pipishez-ről — és ez egészen kivételes "befogadói" esetnek tekinthető — fennmaradt egy olyan kortársi írásos vélemény, amelyet a költő egyik barátja rögzített, magának Tompának a felkérésére, s levélben, tehát a legintimebb módon, s amely megkíméli a kései utókort a kritikai megjegyzések előszámlálásától. Kazinczy Gábor 1860 februárjának egyik hétfőjén, Bánfalván papírra vetett episztolájában mintegy tíz bíráló megjegyzést tesz a versről (elismervén persze, hogy egy éppen nem "középszerű" költeménnyel van dolga): megjegyzései nem ideologikus fajtájúak, hanem rendkívül szövegszerűek, a költő intencióit feltétel nélkül elismeri. A nagy Ferenc unokaöccsének észrevételeiből jó pár ma is helyeslőleg nyugtázható: pl. a "sajátos" jelző semmitmondóan "népies" prózaisága (16. sor), a fogalmazás helyenkénti nehézkessége, a "pipis"-megszólítás rímhelyzeti kényszere (36. sor) stb. Ha nem is kell föltétlenül azonosulnunk az összes kifogással, azt tudomásul vehetjük, hogy egy-két stiláris (mondattani, szóválasztási) lapszus elegendq, volt ahhoz, hogy A pipishez ne a legjava Tompa-költemények között tartassák számon. Megjegyzendő egyébiránt, hogy a hallatlanul sértődékeny Tompa nem látszik neheztelni a bírálatért, ám az is, hogy egyetlen betűt sem változtatott meg a versben. (Futó ötletként megjegyezhető, hogy A pipishez című vers kitűnésében az irodalmi köztudatból talán szerepet játszhatott a név, a szó hangalakja. Túl játékos, túl szorosan kötődik a hangutánzó és állathívó szavak csoportozatához. Nem beszélve a piperéről, a piperkőcről, a pipeskedikről, pipiskedésről stb.) 2. Jellegzetesség és különösség dialektikája — ez az, ami kibontandó a verselemzés során, s nem másként, mint annak a nagyon egyszerű és egynemű, egy hangmenetben s viszonylag szűk hangterjedelemben tartott dikció jellegzetességeinek feltárásával, amellyel a költő "valamit" megszólít, miközben mindenkihez szól. Az élőbeszédet imitáló versbeszéd ez és amaz ősi, naiv és "természetes" észleletre hivatkozik, amely szívesen lát vagy képzel megfeleléseket a természet és az ember, a létezés és az élet között. Tompa legjellemzőbb tulajdonsága ennek a megfelelésnek, azaz a "népi"-es lírai világértelmezésnek álnaivan tudatos megidézése. Nem szimbolizmus ez, legalábbis nem a XIX. század szimbolistáira jellemző költői létérzékelés: Tompa nem a létezés titkos, elvarázsolt összefüggéseit próbálja valaminő szómágiával megidézni. A szimbolikus ráértés éppúgy nem vezérelve a versnek, ahogy az allegorikus megfeleltetés sem. Jóllehet a vers mindennemű struktúráit a párhuzamosság határozza meg — az emberi lét és egy kiválasztott természeti létező sorsa között — nincs mit megfejtenünk: minden szó, minden mozzanat és motívum önmagáért beszél. Ráértés és megfeleltetés helyett az együttállás szót helyénvaló használnunk, most és itt, amikor elöljáróban elsődleges olvasói élményünkről próbálunk számot adni. A vers legnagyobb leleménye az, hogy egy természeti jelenség észlelését olyan nagyívű, de jól tagolt és hitetően motivált gondolatsor kíséri és követi, amely az
