Irodalmi Szemle, 1995
1995/1 - Z. Németh István: Kissisa
Z. Németh István veled, még beszélgettél is a barátaiddal, vörösbort ittál, szendvicset majszoltál, szemmel láthatóan jól érezted magad... Kissisa eközben átült az ölembe, figyelmesen megnézte, nem habzik-e a szám, vagy más jól látható s könnyen azonosítható őrültségtünet nem ütközik-e ki rajtam. — Bárhová mentem, soha senki nem látott veled. Tudsz erre magyarázatot adni??? Ha lennél, bizonyára tudnál. — És te? Te, aki ugyanúgy nem vagy? — Csak az lehet a megoldás, hogy én képzellek Téged, engem pedig másvalaki. De az utóbbi időben engem sem vesz mindenki észre... Sőt, egyre többen mennek el mellettem úgy, mintha levegő lennék. Beszélek, de nem hallják, kiöltöm rájuk a nyelvemet, de nem látják. Akiknek szükségük van rám, azok számára még érzékelhető vagyok. De lassan számukra is levegő leszek. Érted? Én egy puszta ötlet vagyok — sohasem eléggé jó, s így viszonylag hamar elfeledhető. — Neked tényleg megártott az ital. Megsimogattam a haját, de tétova ujjaim egyszerre csak megálltak a hajszálai közt. Behunytam a szemem, s valami számomra ismeretlen erő nem engedte meg, hogy kinyissam. Elaludtam. Zavaros, nyugtalan álmom volt. Először Kissisa meztelen testét láttam. De hiába próbálkoztam, nem tudtam megérinteni. Aztán iszonattal vettem észre, hogy apró siklók, csigák, pókok, rákok lepik el a lányt. Rá akartam kiáltani, hogy meneküljön, de nem jött hang a torkomból. Nyitva volt a szeme, a semmibe nézett. Arctalan katonák kúsztak a képmezőbe, letakarták, elvitték. S ami bolondság, ami igazán az: utánuk futottam, s könyörögtem nekik, hadd játsszam fel a lány személyiségét egy számítógép mágneslemezére, hogy el ne vesszen. Amikor felébredtem, már majdnem fél volt. Zúgott a fejem, felálltam a fotelból, s megropogtattam ízületeimet. Kissisa sehol. Viszonylag egyenes vonalban értem ki a konyhába, s nekiláttam egy vajas kenyér megkenésének. Lassan, komótosan forgattam a számban az egyes falatokat, s megfelelő idejű összpontosítás után megpróbáltam lenyelni őket. Csekély félóra elteltével küzdelem az én javamra dőlt el. Átnéztem a noteszomat. "Felhívni a Textáriumot, megbeszélni az interjú időpontját!"—olvastam a figyelmeztetést. ATextáriumegy új, irodalmi hetilap volt. Nyakon csíptem a készüléket, tárcsáztam. — Miféle interjú??? — kérdezték meglepetten. — És egyáltalán ki van a
