Irodalmi Szemle, 1995
1995/1 - Z. Németh István: Kissisa
Kissisa vicceket mesélt, ám összekeverte a poénokat a dalok refrénjével, s így nem nagyon tudtunk nevetni rajtuk. Fn teljesen kikészültem, bár nemigen készültem kikészülni. De ami a legkellemetlenebb volt: Kissisa utánunk jött a borozóba. A pincébe vezető lépcső tetején, már ki tudja, mióta, amikor végre észrevettük. Látszott rajta, hogy az "orvmegfigyelés" stratégiáját nem gyönyörködés céljából választotta. Már tudom, hogy egyéniségünk addig takargatott, mind a/ idáig meg nem nyilvánuló oldalait szondázta. Nem sok öröme telhetett megfigyelésünkben, hiszen olyan arcot vágott, mintha egy unalmas jégkorongmérkőzést nézett volna. — Azonnal gyere velem! — szólított fel, amikor rászánta magát, hogy az asztalunkhoz jöjjön. Az egészjelenet kínosan emlékeztetett egy olyan epizódra, amikor a filmben vagy kabaré jelenetben a feleség sodrófával megy férjeura után a kocsmába, s hazakergeti. Kissisát szelíd teremtésnek ismertem, sem sodrófával, sem vadászpuskával nem szokott járni. Szinte lehetetlen volt kihozni a sodrából, de éppen ez az angyali nyugalom tette izgalmassá re jtélyessé. S természetesen nem Kissisa volt a valódi neve, ezt a nevet tőlem kapta, s a kiscica szó torzításából született. No és persze a kiss szó sem hiányozhatott a nevéből, hiszen legalább harminchét módon tudóit csókolózni. — Gyere! — mondta még egyszer, mivel tétovázni látszottam. Naná, hiszen egyrészt egész élelem másból sem állt, mint tétova sorából, másrészt meg nem akartam cserbenhagyni a barátaimat. — Ha én gazdag lennék... — tűnődött Pukpeti. — de csak gaz dög vagyok...! — Ihaj, tyuhaj, kedvem duhaj — nótázott Vakmarci. — Fiúk, el kell mennem... — próbálkoztam óvatosan. — ...mindnyájunknak el kell menni! FI jen a magyar szabadság, éhes a haza...! — dúdolászta Pukpeti. — Ha meghánytátok-vetettétek a dolgokat, szóljatok! — mondla Kissisa, és leült a szomszéd asztalhoz. — Meghányás már volt — vigyorgott Vakmarci —, vetőmagom, sajnos, nincs... Odaintettem a pincért, kiegyenlítettem a számlát. — Menj csak nyugodtan — csuklóit Pukpeti, és rádöntötte a vörösbort az asztalon heverő új kötetemre, amit nemrég dedikáltam neki. Egy pillanatig döbbenten nézte, hogy mit cselekedett, majd úgy érezte, hogy meg kell nyugtatnia: — Nem baj, úgysem olvastam volna el...!
