Irodalmi Szemle, 1995

1995/4 - Juhász Katalin: Szetmifrí, Mérgek fészke, Kerengő (versek)

Mezey Katalin

hangosan felzokog, vagy elégedetlenkedni kezd Ancsur — úgymond — gondatlansága miatt.

Ancsur sír, és levest melegít, de én nem eszem. Lefektetnek. Ahogy a párnára hajtom a fejem, elalszom.

Nem sokáig alhatok, amikor anyám harsány hangja felébreszt. Nevet, mesél, edényekkel zörög. Fülelek, de a szobából kimenni nem merek, mert még nem jöttek felkelteni. Tulajdonképpen megszokott, mindennapi a lentről, a konyhából felszüremlő zaj, gondolkodnom kell egy ideig azon, hogy miért is olyan furcsa? Aztán eszembe jut a nyomasztó délelőtt, Ferike elveszése, de csak mintha álmodtam volna, mert hiszen akkor anyám nem harsogna ilyen vidáman, nagyanyám nem kontrázna neki jókedvűen. Még Ancsur meghitt mérgelődését is hallani vélem. Álmodtam tehát az egészet. Milyen szerencse. És újra elalszom.

Mikor felébresztenek, már apám is itthon van, mellettem, a másik ágyon Ferike szuszog. Ancsur felvesz, kivisz pisilni, felöltöztet. Közben suttogva beszél hozzám, nehogy felébredjen az a szegény kisfiú.

A konyhában az étkezőasztalnál ül apám, uzsonnázik vagy ebédel. A- nyám ragyogó arccal, nevetve mesél neki. Apám az ölébe vesz, én még mindig álmos vagyok, nem nagyon értem, miről van szó, csak azt érzékelem, hogy mindenki örül valaminek, engem pedig, jóllehet apám magához ölel és megcsókol, alig vesz észre: anyám történetét hallgatja figyelmesen.

Egy óra lehetett, amikor bejött a kapun. Fut elébe a Jenő, közben kiabál nekem, hogy megjött a Ferike, megjött. Fölkapja. Hát akkor érzi, hogy büdös. Hozza nekem a karján, és mondja, hogy alighanem bekakilt. Ferike öntudatosan morog, hogy nem kakilt be. Átveszem, csókolom, mondom neki, hogy az se baj, ha bekakiltál, csak hogy megvagy! Hogy találtál vissza? Segített valaki?

De ő kapálózik, hogy tegyem le, tegyem le. Leteszem, akkor előrehúzza a suszterkötényén a zsebet, úgy mutatja büszkén, hogy tessék, itt van ni. Belenézek, és tényleg, a zsebében ott van egy jókora... Nagyon meg- bántódott, hogy kinevettük. Hát még a kakiját is hazahozta. Valahol biztos rájött, leguggolt, elvégezte, aztán szépen zsebre vágta a dolgot, mert hát az ilyesmit nem szokta csak úgy otthagyni az ember. Semmit se mondott arról, hol járt, merre járt, de az szinte biztos, hogy egyedül mászkált öt órán keresztül, mire hazatalált. Nahát...