Irodalmi Szemle, 1995
1995/4 - Podmaniczky Szilárd: Domine
Hajdú István színtelen égből aláereszkedő hópihékkel. Nehezen adták meg magukat, hattyútáncukban remegtek, reszkettek az apró fények, majd visszahúzódtak a gyertyák dermedő viasztestébe. A látvány egyszerre volt szomorú és varázslatos: hangulat, amely felemeli az embert a földről. Kelemennek gyökeret eresztett a lába, úgy gondolta, ha most elindul, feladja önmagát, jobban mondva szuverén döntéseinek lehetőségét; mérlegelt, mi lenne számára a legjobb: szabadon engedni a gondolatait, vagy önfegyelmet erőltetve magára végignézni a készülődést valami újra, ami ocsmány szavakat hörög, és mély gödrökbe csalogatja a prehisztorikus dinoszauruszokat. Nem akart részt venni semmiféle ördögűzésen, a saját szabadsága olyan legyen, hogy ne korlátozza mások szabadságát. Bukfencezzenek, amikor akarnak, vegyenek le a könyvespolcról egy-egy ősigazságokat tartalmazó könyvet, tömjék ki a zsebüket szürke, rozsdás erezetű kavicsokkal, viseljenek akár taréjos frizurát, fújjanak rosszul sikerült füstkarikákat, csak őt hagyják élni. Ilyen egyszerű ez. Amikor Kelemen belépett a színház előcsarnokába, gondolatai lefolytak a testén, akár a gyertyák az agyontaposott lépcsőre. Átnyújtotta a fényképezőgépet, az ismerős megköszönte, izgatott volt, mint egy gyerek, aki először lát karácsonyfát, legújabb játékát pedig legszívesebben azonnal villogtatta volna bármire, ami "lényeges és fontos". Rég látott ismerősök gyűltek köré, jóhiszeműen vállon veregették, történeteikkel traktálták, de Kelemen inkább egy bársonyszékbe telepedett, és lehunyta a szemét. Rovarok, férfiak és nők nyüzsögtek körülötte. Nem hallott mást, csak összemosódott hangokat, felcsaptak a mennyezetig és rásimultak, akár takaró a testre, a lázas testre, amely nem tudja betegségének okát, csak lázát. A beszéd zümmögésétől, az egybeolvadt hangok kavalkádjától látomások gyötörték: sorsok peregtek szilaj gyorsasággal, hatalmasan és vadul zakatolt a gépezet: annyi kísértet, annyi magány, annyi tébolyult szeretet és gyűlölet, hörgő torok, örvénylő bujaság, szín és mozgás, csörömpölő-csoszogó lánctalpak, arájuk tapadt vér és annyi feladott személyiség, annyi más iránti kényszerű vonzalom, annyi rendezetlenség, kusza összevisszaságban meredező, rikító csontok, szabályos sorokban koponyák, a vége nincs kéményekből gomolygó füst és millió név: Hugó, Áron, Buda, Richárd, Izidor, Vince, Vilmos, Herman, Dénes, Erhard, Zsolt, Leó, Szaniszló, Gyula, Ida, Tibor, Anasztázia, Tas, Csongor, Rudolf, Andrea, Ilma, Emma, Tivadar, Konrád, Csilla, Noémi, Béla, György, Márk, Ervin, Zita, Mariann, Valéria, Péter, Katalin, Kitti, ha szélnek eresztené őket az ember az utcán, azonnal ezernyi arc fordulna felé,
