Irodalmi Szemle, 1995
1995/3 - ÁRGUS - Pokstaller Lívia: Madár a röpte nélkül
árgus De erről most én sem mondok semmit. II. Tisztelt Krasznahorkai Úr! Második találkozásunk — kétségkívül — bonyolultabb ügy. Önnek úgy tűnik, még mindig van mondandója, bár a velünk kapcsolatos gyanakvása és kétségei tovább nőttek. A helyzet a- zonban annyiban változott, hogy előadását általános érdeklődés, mi több: kíváncsiság kíséri. Be kell vallanunk, az Ön első beszéde nyomán felvetődött bennünk néhány kérdés, mely megválaszolásra vár, s úgy véljük, együttgondolkodásunk révén talán eljuthatunk egy-két mindannyiunk számára hasznos következtetésig. Története a berlini rendőr ellen a sínekre vizeléssel lázadó öreg clochard- ról s arról a tíz méternyi távolságról, amely a rendőrt saját tehetetlenségére ébreszti — bennünk is együttérzést s a clochard iránt rokonszenvet ébresztett. Ám úgy érezzük: a clochard-nak szerencséje (!) volt, mert ott volt , mert megvolt az a tíz méter. Az én történetem a "hatalom" (pontosabban a hatalomtól hirtelen megrészegülő ember) és egy neki kiszolgáltatott nő megrázó találkozásáról szól. Hasonló évjáratú, mint az Öné, az 1990-es évekből való, s a sors furcsa fintora, hogy ennek a helyszíne is egy állomás, mégpedig egy autóbusz-megállóhely. Az autóbuszunk ingázókkal döcögött Pozsonyból a csallóközi kisváros felé, ahol élek, ismerős, munkától gyűrött arcú emberek, férfiak, nők ültek, álltak, bóbiskoltak vagy beszélgettek benne. A buszvezető egykedvűen adogatta a menetjegyeket, számolta a visszajáró pénzt a tenyerekbe. A rendkívüli csak az volt, hogy a szélvédőről hiányzott a megszokott tábla, vajon honnan, merre, milyen irányba igyekszik az egykedvű járgány. Az asszony az egyik érintett meg- állóhelyeen várakozott. Messziről látszott rajta, hogy ritkán utazik, izgatottan nézelődött, mint aki vár valamire, amiről még nem tudja, hogy micsoda, arról pedig végképp fogalma sincs, hogy az ismeretlen valamire majd hogyan reagáljon, miképp viselkedjen. A busz lassan megállt, az emberek felszálltak — megjegyzendő, hogy ezek az emberek a hiányzó tábla nélkül is tudták, hogy merre, hová igyekszik az ingázókkal teli jármű, egyrészt, mert gyakran utaztak, s ennek következtében tisztában voltak a járatokkal, másrészt pedig a buszsofőrt is ismerték. Az utasok felszálltak, a nő pedig végképp nem tudván, hogy mit csináljon, az utolsó lehetséges megoldáshoz folyamodott: az autóbusz legalsó lépcsőjére lépve a- lázatos hangon megkérdezte a buszsofőrt: — Bocsánatot kérek, meg tudná nekem mondani, ez a busz X városban is megáll? A rendíthetetlen és egykedvű sofőrt még szemmel láthatóan lefoglalta a felszálló emberektől bekasszírozott aprópénz számolása és kis kupacokba rendezése, semmiféle hajlandóságot nem mutatott hát arra, hogy figyelmet szenteljen az asszonynak is. A nő kicsit meglepődve a buszsofőr hallgatásán növekvő kétségbeeséssel s még alázatosabban újra megkérdezte: — Elnézést kérek, én X-be szeretnék utazni, de nem tudom... Ön arrafelé...? A buszsofőrnek, mivel közben befejezte a pénz számolását, észre kellett vennie, hogy ez a hang bizony — minden kétséget kizáróan — őt szólítja. Ennek ellenére végtelen nyugalommal ráemelte tekintetét a nő kétségbeesett arcára, és kérdőleg felvonta a szemöldökét. Felismerte, hogy egészen kivételes helyzetben van. Döntési joga van, dönteni tud emberek, illetve — hogy
