Irodalmi Szemle, 1995
1995/1 - Hajdú István: A szavak fogságában éltem
Hajdú István egybeolvadtak, és ez a képlékeny massza egyetlen emberként hörgi a szavakat, hogy ott visszhangozzanak mindenütt, csattogjanak a nyomor- negyedek bádogfalai között, doromboljanak a whiskysüvegek torká-ban, az uzsorások páncélszekrényében, a fekete-fehér sakkfigurák talpa alatt, ki- csurranjanak a kábítószeresek agyonfőzött fecskendőiből, felmordulva a kutyák habzó pofájából, a sintér acélszorításában vergődve. A kiáltások benne vannak az utcalányok vaginájából kifolyó hipermangános öblítővízben, a bérgyilkos nagy szakértelemmel befűrészelt lövedékében, amely csak egypár másodperce trancsírozta szét az áldozat rózsaszín koponyáját, aki mit sem sejtve épp egy hosszú szivarra akart rágyújtani az ígéretesnek mutatkozó üzleti tárgyalás után. A riogató fenyegetőzéseket ki lehet olvasni a szétteregetett újság egyenletes, varjúbetűs soraiból: egyetlen kódolt koffer tartalmazza a 15 millió embert megsemmisítő plutóniumot. A kérdéses koffer most, európai idő szerint 1 óra 20 perc 59 másodperckor, a Balt-Orient expresszen utazik elrejtve a mellékhelyiségben, és hamarosan rendeltetési helyére érkezik. A szavaknak nincs hatalmuk, hát miért mondjátok ki őket? Mit akartok még? Nézzétek, ott van az a koszos rongyokban fetrengő koldus, ő már elfelejtett beszélni, csonka törzse többet elárul, mint az összes, fájdalomtól és sértődöttségtől csöpögő tragédiátok. Hallgassátok meg az összeérő csontok percenéseit, hallgassátok a ziháló mellkas artikulálatlan mon- dókáját. Mindenütt csak ezeket a segítségért kiáltó hangokat lehet hallani. Ó, jaj, ráz a vezeték, kapcsoljátok ki az áramot. Szanitécek, orvos, ide, ide, nincs lábam, ki rakta ide ezt a taposóaknát!? Dobjatok egy mentőkötelet, lezuhantam! Rendőr, rendőr, ott szaladnak a táskámmal. Fogjátok meg a tolvajt! Nyújtsátok gyorsan a karotokat, elájulok! Hát nincs itt senki, akire támaszkodhatnék? Hová tűntek az emberek? Az előbb még beléjük ütköztem. A barna, napszemüveges lány táskája felsértette a karomat. Hová bújtatok? Azonnal gyertek elő, nem vagyok hajlandó bújócskát játszani veletek. Mik ezek a félelmetes hangok? Legalább ti szóljatok hozzám, ha a mindenség nem hajlandó. Hogyan kerültem én ide? Az előbb még a város utcáin bolyongtam, emberek köszöntek felém, a trafikban cigarettát vásároltam, és világosan emlékszem, hogy egy vörös Opelből integetett felém valaki, most meg itt állok ezen a hegyen, akár egy magányos világítótorony. Mutassátok magatokat, látni akarok valakit, aki nem fél. Látni akarok valakit, akinek a vonásai megegyeznek az enyéimmel. Hol vagy, pozdorjává zúzott énem? Tényleg nem érnek semmit ezek az aszfalttal nyakon öntött utak, ezek a
