Irodalmi Szemle, 1995

1995/1 - Hajdú István: A szavak fogságában éltem

A szavak fogságában éltem

magának kell elrendeznie az életét. A buja keveredésben véletlenszerűen megtörtént események átalakítják magát a földet is, busa fejéről eltűnnek az erdők és a hegyek, s helyükbe bámulatos gyorsasággal betonerdők eresztik acélgyökereiket. Szikrázó ablaklevelekben arcokat látni, az elsuhanó madarak tükörképét, az idekényszerült állatok szőrös testét, keveredve a vakító neonbetűkkel, az autók fényes pupilláit a végtelen gépkocsisorban. Mintha a startpisztoly durranására egy szene megmozdult volna minden, és a látszólag holt tárgyak odébb vándorolnak: emitt egy kavics kerül pár méterrel távolabb, amott egy szikla csapódik éktelen robajjal a földbe.

Az ablakok tátott szájában izeg-mozog valami: kanalak merik a sárgás folyadékot, villák szúrnak a megnyúzott állatok sötét húsába, éles kések szeletelik a lyukacsos sajtot, kenyeret. A föld sebekkel telített belsejében szintén hasonló viszonyok uralkodnak: zakatoló szerelvények buknak alá a mélybe egy tátongó nyíláson keresztül, hogy a föld kérgében folytassák egyhangú útjukat a végtelen sínpáron. A vagonokban emberek ülnek kalapban, sapkában, éles gallérok feszülnek a merev nyakakra, mint a hóhér hurkás kötele, de ez a szorítás valahogy másmilyen, mint a bitófa árnyékában: sokkal elviselhetőbb és reményteljesebb. A színtelen, áttetsző arcok mind, mind másfelé néznek, a húsos ajkak keményen összeszorítva, csak az orrlyukakon sípol a megszűrt levegő anélkül, hogy valaki meg tudná mondani, hogy élnek-e ezek az egymás mellé dobált alakok. Valahol itt, a földnek ezen a részén fortyogott, bugyborékolt a pokol, túlságosan is közel, de mindeddig némán, csendes fenyegetéssel.

Nem lehetett innen elszökni egyszerűen úgy, hogy azt mondom: megyek, és vállamra akasztom a ruhákkal, piperével és könyvekkel telegyömöszölt hátizsákot, és odébbállok. 'fúl sok minden húz vissza acélkapocs kezével. Itt vannak például a fák. Ilyen fák sehol nem nőnek, csak itt. A porban lubickoló, szürke madarak, a simogató füvek, a villamos csengettyűje, a kedvenc kockakő, amelyre mindig rá kell lépnie, ha arra jár, ez a kéken író bordó toll, a mappa a világ minden zugát feltüntető térképpel, az olajfestmények perzselő színei, melyek minduntalan összecsapnak és kibékülnek, az aszfaltfelületek fojtogató, nyári szaga, itt vannak a ragyogó bogarak, melyek úgy repülnek az ember felé, mint a puskagolyó, az ételekben megbúvó ízek, bontó nedveket kényszerítenek a gyomorba, és nyálat az üreges szájba, itt vannak még a rőt és szőke hajkoronák az ismerős arcokkal és mimikával arra hivatva, hogy enyhítsék az ember örökös magányát, a kezek, a protézisek, a lábak dobogása, a ruhák puha súgása, az