Irodalmi Szemle, 1995
1995/3 - Géczi János: Tölgyek könyve
Géczi János ATölgyek könyve évek óta meg akarta magát íratni, de minthogy minden szenvedő szerkezetből kilóg egy leveleitől lecsupált orgonaág, szétsírt zsebkendő, nem tudott megvalósulni. Elég, ha az író állítja össze a napjait felébredésekből, sétákból, könnyű ujjgyakorlatokból az írógép klaviatúráján, továbbá mindenféle olvasmányokból, evésekből, ölelésekből, ivásza- tokból és beszakadt burkú, fényevesztett alvásokból, nem kell, hogy általuk is meghatározódjék. Jöjjön létre magától, úgy, ahogy tud, aztán majd beletelepedhet a város, a szereplők, a szépen metszett mozdulatok, a stílus- fordulatok — aza: ő. A Tölgyek könyve ennyire bölcs s ennyire önálló életet folytató írásmű. Csupán egy a hibája: még nem valósult meg. Ezt a felemás helyzetet nem kell megmagyarázni azoknak, akik pékként sütnek, de nem tudják megmondani, mikor lesz a lisztből kenyér; parasztként elvetik a lucemamagot, és nem ébrednek rá, ugyan mikortól válik tőle vastagabbá a hús a jószágukban; akik papíron teremtenek, és hiába ismerik az alkotás minden szabályát, rendjét, gyakorlatuk felemás marad, mert hiányzik belőle egy picike titok, a megfejthetetlené. A Tölgyek könyve, bocsássuk ezt meg neki, unta a helyzetet. S mivel volt némi elképzelése a klasszikus könyvek milyenségéről, a poros borítékok közé zárt kezdeteket mindenesetre százegy változatban ismerte, nekiindult a világnak. Tudni akarta, mi válik részévé, s mely dolgok azok, amelyeket sehogyan sem szabad majd önmagába fogadnia, legyenek bár szívvel és lélekkel rendelkezők. Érdekelte a kék égen áthaladó felhők sora, a víz hullámait fesztelenül, könnyedén, ám szakmailag megbízhatóan lapozgató kicsi szelek, meg akart ismerni mindenféle élőlényt, az embert is, hiszen abban sem lehetett biztos, vajon nem éppen azzal az íróval kell-e magát kimondatnia, akit először megismert, s aki éppen az ő megvalósulásával nem törődött eleget. Mindezért a novella nem is in médiás rés, nem mindjárt a sűrejével kezdődik, hanem fokozatosan bontogatja szárnyait, akár a mátyásmadár- tollú alkony az ember nem művelte lomberdőben. A Tölgyek könyve vándorújának legszomorúbb estéjén, amikor nem voltak az égen csillagok, és a kövek a nappali párás nyármeleget éppen kiárasztották magukból, egy esszére akadt valami obskúrus folyóiratban, amely pedig folyóiratnak se nevezhetné magát, hiszen nem rendszeres időszakokként jelenik meg, s a külalakja sem szokványos. Ezt az esszét pedig az a férfiember közölte (félkövér times-betűkkel az ő neve volt fölé nyomva), aki őt nem volt hajlandó könyvvé írni.
