Irodalmi Szemle, 1995
1995/2 - NYELV ÉS LÉLEK - Bartha Csilla: Néhány szó az illetékességről ÁRGUS
Bartha Csilla nem ilyen "tiszta a kép", s hogy a nyelvi önállóságra/elkülönülésre/különfejlődésre (?) ítélt amerikai magyarok egyes közösségeiben vannak spontán (úgymond alulról jövő — az adott helyzetben másmilyen nem is lehet), a beszélői nyelvideológiákat tükröző nyelvtervezési törekvések, csak zárójelben jegyzem meg. Számtalan egyéb példa is hozható arra, amikor egy-egy kontaktushelyzet vagy nyelvi jelenség használatának, társadalmi disztribúciójának tényszerű leírása mellett (helyett?) érzelmi állásfoglalást és értékítéletet kémek számon a kutatótól, ez pedig a fentebb vázolt ideológiai, társadalomtörténeti kérdések felől már ahhoz a tabutémához vezet, amelyről Kontra Miklós írt az Irodalmi Szemle decemberi számában. Eufemisztikusabb megfogalmazásában: "meg lehet-e vitatni szigonían szakmai kérdéseket tudományos módon, vagy nem. "(Kontra 1994:76) Mindez pedig — ahogy írásom elején említettem — a magyar nyelvészet belső fejlődése és az illetékesség kapcsolatának kérdését is érinti. A társadalmi-politikai rendszerváltással egy időben (áttételesen akár annak következményeként) jelentős változásokat tapasztalhatunk a nyelvészet berkein belül is. Magyarországon és a régióban is kezdenek "nagykorúvá válni" az olyan empirikus alapokon álló nyelvészeti diszciplínák, mint például a szocio- lingvisztika, az antropológiai nyelvészet és a kétnyelvűségkutatás, velük együtt pedig olyan alkalmazott területek, mint a nyelvtervezés vagy a nyelvi politika. Alapvető konfliktusforrás tehát, hogy e diszciplínák (vagy megközelítési módok) olyan kérdésekre is választ keresnek — meghatározott társadalomelméleti keretben — immáron a nemzetközi kutatási irányokkal is lépést tartva, körülhatárolható fogalmi apparátussal és módszertani elvekkel, verifikálható empirikus adatok felvonultatásával — amelyek, minthogy a nyelv használatáról van szó — más módon ugyan, de az elmúlt évtizedek magyar nyelvművelő irodalmában is megjelentek. Részben ez magyarázza, hogy miért oly népes ma a szociolingvisztikát művelők tábora. Társadalomtudományi közhely, hogy a Magyarországon 1945 óta folyamatosan jelenlévő tudományelméleti paradigmák már nem vagy alig működnek. Ha paradigmaváltás talán még nincs is, nemzedékváltás mindenesetre van a nyelvészetben. Ilyenkor természetesek azok a reakciók hogy valaki az új területekkel kapcsolatban "egyfajta divatba jött gondolkodásmód"-ról (Deme 1994:80) beszél; talán mert ezek a posztmodem (?) irányzatok megkísérlik a hagyományos nyelvművelői diskurzus fogalomrendszerének szemantikai dekonstrukcióját. Teszik ezt egyrészt a filozófiai hermeneutika, másrészt az empirikus módszerekkel nyert adatok elemzésén alapuló következtetések segítségével, s ez lehetőséget nyújt arra is, hogy a megváltozott társadalmi-politikai, illetőleg nyelvi állapot számára adek- vát fogalomrendszert dolgoznak ki. Konstruktív lehet tehát, sőt elengedhetetlen, hogy az olyan fogalmak tartalmain, mint sztenderd, norma, beszélőközösség, nyelvcsere, kétnyelvű anyanyelvváltozat, diglosszia, kontaktológiai univerzálék más ttársadalmi-nyelvi elrendezések és az ide vonatkozó szakirodalom kellő ismeretében nemzedéki hovatartozás nélkül vitatkozzunk. Noha ezen "új, divatos" irányzatok képviselői számára tény, hogy megkérdőjelezhető minden
