Irodalmi Szemle, 1995
1995/2 - NYELV ÉS LÉLEK - Bartha Csilla: Néhány szó az illetékességről ÁRGUS
Bartha Csilla valamint a magyar nyelvészeti diszciplínáknak az utóbbi időben tapasztalható belső átstrukturálódása szükségszerűen vezet odáig, hogy a vita álarcában megjelenő dilemma "kánon és diskurzus " (vö. Tolcsvai 1994) között a 90-es évek elején artikulálódjon. A rendszerváltás után ugyanis álszakadtak azok a gátak, amelyek a kisebbségi létről kisebbségi nyelvpolitikáról való nyilvános gondolkodást addig korlátok közé szorították. Közismert, hogy a hivatalos ideológia s annak bel- és külpolitikai gyakorlata ezt a problémát a lenini nemzetiségi politika, illetve a proletár internacionalizmus sovinizmusellenességének elvi alapján állva nem tematizálta egészen a hetvenes évekig. Az anekdotaszinten sokak által ismert (ám soha le nem írt, soha ki nem nyomtatott) aczéli érvelés, miszerint "olyan repülőre nem lövünk, amelyben a testvéreink utaznak" az MNK-n kívül élő nemzeti kisebbségek önrendelkezési jogának, nyelvhasználati szabadságának legfeljebb a paritás elvén nyugvó tárgyalását tűrte meg. A kádári kultúrlabirintust jellemezve a külső, Nyugatról jött szemlélő, Timothy Garton Ash (1985/90:43) 1985-ben az írók Aczéllal kötött kényszerű alkujáról mondja: "ha az. írók tartózkodnak attól, hogy a politikába ártsák magukat, ha tudomásul veszik a politikai korlátokat", akkor az állam csak kevés korlátot szab művészi ténykedésüknek. A képlet szinte egy az egyben alkalmazható a nyelvészetre is: e hallgatólagos konszenzus értelmében a Kárpát- medencei magyar kisebbségek ügyének fölemlítése politikai ügy, tehát kívül esik a nyelvészet-nyelvművelés kompetenciáján. Érdemes megvizsgálnunk, kik voltak mégis azok, milyen társadalmi csoporthoz tartoztak és miféle nyelvi-ideológiai hagyományra támaszkodtak/támaszkodhattak, akik — mondjuk 1956 után — vállalták a határon kívüli magyarok nyelvi problémáiról való megszólalalást. Hankiss Elemér nemrégiben megjelent tanulmányának osztályozása alapján azt mondhatjuk, hogy elsősorban azok az értelmiségiek, akik — akár balról, akár középről indultak is egykor — a sajátosan kelet-európai népi-nemzeti konzervativizmus irányzatához (voltak) sorolhatók (vö. Hankiss 1994:17). (Konzervatívon természetesen a tekintélyes európai politikafilozófiai eszmerendszer, illetőleg egyáltalán a történeti hagyományokból való építkezés, a kontinuitás elve értendő, mentesen mindenféle negatív értéktelítettségtől.) Hankiss szerint szerint ez az irány a régióban "a romantikába és a XIX XX. századi nemzeti mozgalmakba visszanyúló népi-nemzeti kon-zer- vativizmus, demokratikus vagy tekintélyelvű, keresztény vagy szekuláris változatban, agrárius és/vagy populista". (Hankiss 1994:17) Timothy Garton Ash idézett cikkében az értelmiség nemzeti-urbánus dichotómiájának egyik fontos pontjaként említi: "Még ma is (1985-ben) létezik a népi írók megkülönböztetett csoportja, szellemi párt elismert vezérrel. Nagy politikai témájuk a magyar kisebbség sorsa Csehszlovákiában, Jugoszláviában, mindenekelőtt pedig Erdélyben, Romániában." (Ash 1985/90:45) Ettől az elsősorban nem nyelvészekben álló, hanem az értelmiség művészi vonulatához tartozó csoporttól érkezhetett — a 60-as években fojtott hangú, majd a rendszerváltáshoz közeledve egyre erősebben szóló — biztatás, amely a
