Irodalmi Szemle, 1995
1995/2 - Zalabai Zsigmond: Kritikák post festa
Kritikák post festa alárendeli a tudomány ''operatív" stílusának, akkor versei nem mentesek a "fából vaskarika" állapotnak, a "duplafenekű tükrözés"-nek a "tükrözés tükrözésé"-nek esztétikai szempontból kétes értékű megnyilvánulásainál. A leginkább talán azok a kísérletei viselik magukon ezt a gyöngeséget, amelyekben az idő mibenlétét igyekszek megragadni. A lélek időtlensége című négysorosában például ilyen színtelen-szagtalan absztrakciókkal találkozunk: "Barakkor még nem — Majd már lesz volt is". Egy másik verse, Az időpillanatnyiságának rekurzivitása csupán logikai leképezése, a "ma", "holnap", "tegnap" fogalmakban kimerülő illusztrációja a tudomány "rekurzivitás" fogalmának; nélkülözi az esztétikai minőségeket, pl. Azt az iróniával ellenpontozott elégikumot, amely az Érzelmek iskoláját hatásos költeménnyé avatja. De ugyanaz érvényes a Negatív költészet fambaueri négy sorának vértelen fogalmiságára ("idő", "sehol", "mindig", "mindehol") is; valószínűleg azért, mert az irodalmi utalásrendszer (jóllehet fiatal költőnk itt három mottót is használ) ez esetben nem oly egyértelmű, mint a Születésnapi költeményben, amely viszont azt példázza, hogy a "már — még majd"-ié\c elvontságok is telítődhetnek gazdag jelentéstartalommal; ez esetben annak köszönhetően, hogy a szöveg József Attila ismert versére, a Születésnapomra játszik rá, sugalmazva sorsának, h'rai világának az értelmezésbe bevonható sok-sok vonatkozását. A másik ok, amely miatt az embernek az az érzése, hogy Farnbauer Gábor olykor a visszatükröző (a tudományos, a filozófiai tudatforma) visszatiikrözője egynéhány esszéversében érhető tetten. Mert a Még be nem fejezhető esszé vagy a Don't drink and drive egynémely részletében veszedelmesen közeljár ahhoz a ponthoz, amikor az ábrázolásmód az allegóriába csaphat át. Valójában nem allegóriák ezek az esszék, hiszen a tárgynak (pl. a "fanyelücirokseprűnek") ténylegesen sajátja az az elvontság (ez esetben az egyediség, a különösség, az általánosság), amely körül Farnbauer Gábor mozog. Mégis: tárgy és eszmefuttatás, ábrázolás és fogalmi kifejezés, ikonitás és operativitás, a "szemléleti világegész" és a "nem-szemléleti világegész" egyensúlya mintha túlságosan is az elvontság irányába billenne olykor. "Műveld a csodát, ne magyarázd!" — szólna rá Farnbauer Gáborra olykor a kritikus, a fogalmiság, az okfejtő magyarázkodás, az okosnak ugyan okos, de a líra észjárásától mégiscsak idegen, mi több: a didaktikusság veszélyeivel terhes szövegrészieteket olvasva: "Ebben az őrlődő, disszonáns identitásban egyszerre kell sejtenünk a bontakozó, egységes én átellenes tényezőit; a tántoríthatatlan továbbkeresés és a rezignált nem-lelés — de a már felismert összefüggések tudatát is". — Az ilyen és hasonló szövegrészietek iránytűként funkcionálhatnak ugyan (eligazítanak bennünket a Farnbauer-líra eszmerendszerében); filozófiát és tudományt átpoétizálnia azonban valójában azokban az esszéverseiben sikerült igazán, melyekben az okfejtő-magyarázó jelleg nem teng túl. Ilyen pl. az Új Novella című montázsa. Nem csupán amiatt hivatkozom erre, mert a montázstechnika szemantikai fehér foltjai lehetővé teszik a lírai gondolkodásmódot jellemző képzetkapcsolásos módszer szerint — az Új Novella "különös műfaji zsákutca", amely az "epikusság relatív tömörségéhez" vezet. Azaz: számomra esszéversei közül is azok a szövegek lirizálták át a legsikeresebben a filozófiát, hogy fönti szavainak kissé módosított változatával éljek, amelyek "a filozofikusság relatív tömörségének" a jegyében születtek.
