Irodalmi Szemle, 1995
1995/2 - Csukás István: Ablakok hunyorognak a homályba, Most fél tíz van, és ősz
Ablakok hunyorognak a homályba Ablakok hunyorognak a homályba, e szelíd csillagok biztatnak, hogy hazatérjek, a hó dereng, mint a rejtett világítás, szinte zümmög a fény, a felüljáró sötét üstökösként kanyarog Óbuda felett, szikraként röpködnek az autók a magasban, elnyeli okét a téli ég, az ég is lejjebb ereszkedett, fázósan összehúzódik a világ, noszogat, hogy hazatérjek; római kövek, odvas szájgödörből kiálló falmaradványok kísértenek komoran: ha belecsorbul is a fogunk, de mindent elrágunk! Hallik az ősi fogcsikorgatás, elkeveredik, a villamos sikolt helyettünk a sínen, a busz hörög utolsót a megállóban, vürös ütőérként lüktet a neon a falon, majd agyvérzést kapva kihuny, utolsót int, hogy téljek haza; bajuszos kocsmaajtó hív, villanykörte vet kétoldalt árnyékból bajuszt, egyél-igyál, dalolj vígan, a rád csukódó éjszakában erre az egérüt, mielőtt hazatérnél, csettints a cigánynak, peregjen a cimbalom, büfögjön a nagybőgő, kékfrankos alvad a pohárban, s a barátok, a vidám cimborák harcsaszájjal tátognak, észre se vették, hogy nem voltál ott, megléptél, bensődben az erősödő sürgetéssel a sötétben.
