Irodalmi Szemle, 1994
1994/11 - GYŐRY ATTILA: Tánc az esőben
Tánc az esőben stílusok járnak szüntelenül kánkánt a fejemben, de isten tudja, valahogy jó így. így soha nem vagyok egyedül. Soha, ezt merem állítani. Jobbomon NŐM. Azért sem adom ki a nevét. Pedig a toll, itt a kezemben, ó, hányszor nekilódult már, ó, hányszor próbálta a csini kis nevet leírni, kiadni a titkot, a legszebb titkomat. De azért sem! Újra alszik, pihen, gőzölög az elmúlt fél óra összecsapásának emlékeitől, a melle ütemesen emelkedik, süllyed, piciny verébfiókára emlékeztet a látvány, ki tudja, miért. Ó, egek! Borzasztó még rágondolni is, hogy az előbb mellet írtam. Mennyire ostoba és primitív vagyok! Azt írom — melle. Kell lennie valami más szónak, kristályosabbnak, szebbnek, szonettszerűbbnek, ami megfelel e kebel sudárságának! Megbabonázva simogatom, s kész extázis, ha elgondolom is, hogy közöm van e Nőhöz, hogy itt fekszik mellettem, rám támaszkodik, összegömbölyödve, mint egy kényes perzsa macska, besimul a szűk ülések közé, és álmodik. Azt tud! És dorombolni és kényeskedni és hízelegni és provokálni és dühöngeni és intrikázni és szeretni és szeretkezni és harapni és csókolni és megcsalni és nevetni és...és...és mit tud még, ami nem emberi és nem irigylésre méltó? Igazi Nő, csak ő kell nekem, ezernyi bajával, problémájával együtt, mert szeretem, mert független és ugyanakkor hozzám tartozó. Minél érthetetlenebb ez az egész dolog, annál szebb és gyönyörűbb! Besompolygunk Brüsszelbe. Egy kietlen mellékutcában rövid szünetre megállunk. Utasok jönnek és mennek, történik a fel- és leszállás. Taxik, esernyők, forró kávék, bűzös száj csatornaszagok, rövid vodkák, hosszúlépések — és mindez szakadó esőben. Táncoljunk és énekeljünk, ébresszük fel az utca lakóit, hadd tudják meg, hogy megérkeztünk. Cseh pilótáink gyanakodva nézegetnek felénk: hajnalnak hajnalán valaki az esőben bakkecske módjára táncol, slattyog a pocsolyákban, és élvezi a dolgot. Igen, a szó szoros értelmében élvezi. „Krucinál! Ten kluk je blbej...” (Az ördögbe is! Ez a srác bolond...) — hallom az egyik sofőr hangját, az utaskísérőnőnek mondja, de mondhatja, mert a fiatal morva szépség láthatóan nekem ad igazat. Megértően bólogat, szeméből dögös villanásokat küld felém, aztán csak kiszól, roppant illedelmesen: — Pane! Odcházíme! (Uram! Indulunk!) Szóból ért az ember. A feljárónál hozzám ér a melle, olyan szűkre szabta az átjárást. Diszkréten vigyorgunk, de a melle... Szép, érett húsú körték. Szeretem a körtét, a dinnye is megjárja, de az alma a kedvencem. * * * Ladiszok és gentlemanuszok! — ébreszt bennünket a morva lány, most már stílszerűen, a helyhez alkalmazkodva angolul is beszél. Hát Calais-ba értünk, Európa e nyugati csücskébe — látni a tengert is. A másik oldalán meg már Anglia pihenget. Akár át is lehetne úszni, de ha már itt ez a nagy hajó, akkor hajózzunk be. Marha izgalmas, mondhatom. Csapatostul gurulnak az autók a hajó bendőjébe, egek, többemeletnyi gyomrában akár el is tévedhet az ember. De az illatok — mintha hazatértem volna! Benzin, nafta, gáz, ember, tenger, sirályszar bűze kavarog körülöttünk.
