Irodalmi Szemle, 1994

1994/11 - GYŐRY ATTILA: Tánc az esőben

Tánc az esőben

(Egy kelet-európai tramp monológja londoni útjáról és Londonról)

Lá-lá-la-la-lá-lá, dúdolhatnékom van — eszembe jut a mézédes Sinatra-nóta, ahogy homlokom nekidúllesztem az autóbusz ablakának. Valahol Prága és Brünn lankái között száguldunk az autópályán — itt az emeletes busz alsó szintjén kellemes meleg van, rövid ujjú ingben lezseren terpeszkedem, míg kint pusztít a vihar. Jaj annak, akit úton ér. így bent meglapulva persze egészen elviselhető az időjárás.

Elviselhető. Tetszik a szó. Mostanában ugyanis mindent csak elviselek, talán túlságosan is. Elviselem például, hogy hirtelen meghívnak Londonba, elviselem, hogy egyik napról a másikra csak úgy utazom, minimális pénzügyi kerettel, vakon megcélozva a gőgös britek szigetét; elviselem, hogy itt szuszog mellettem, fejét a vállamra hajtva a NŐ, a kedves, a lány, a szeretőm, és elviselem, hogy már belézsibbadtam a merevségbe, ideje lenne már mozdulnom, de elviselem, mit lehet tenni? Elviselem, hogy a harmadik X felé ballagva jóformán először csücsülök emeletes buszban, és ugyebár, ez már hatalmas élmény, mert van ebben a kacsalábon forgó izében minden: italbár, dohányzó, video, hűtőszekrény, toalett, talán még beépített szauna is van, de ezt azért nem kérdezem meg, a magamfajta jól teszi, ha mindent úri eleganciával fogad, s csak úgy hanyagul, mintegy mellékesen tájékozódik. Vonnegut kollégám most azt mondaná: „He-he-he... így megy ez.”

Odakint zuhog az áprilisi eső, az esőfelhők mindent és mindenkit benyálaznak, pfuj, még rágondolni is undorító. A hosszú tél után feleszmélő természet ifjú, vadul burjánzó fűkatonái hajladoznak a legfelsőbb hadúr, a vihar előtt. Borzasztó, hogy utálom a záport — zivatart. Víz, víz, víz mindenütt. Hajósként mennyi vizet láttam már életemben — Dunát, tengert, Tiszát, Drávát, óceánt is egyszer, ezernyi tavat, kanálist és mennyei esőbirodalmakat, melyek mintha csak szerelmesükké választottak volna, mindnek rám fájt a foga... S én, mint egy tüzelő szuka, széttett lábbal adtam meg magamat. Mennyi habókos, stoppos, nyomorult napban, vacogó éjszakában, fogcsikorgatő hajnalban volt útjaim, céltalan csavargásaim során részem, de soha ki nem békúltem a természet eme fondorlatos alávalóságaival.

Tócsákba hajtva fröcskölünk, bőrig ázott stoppost hagyunk el, összeszorul a torkom, meglapulok az ülésen, nyelek, lopva körülnézek, hátha felismer a mélyen tisztelt pihenő publikum, hátha rámismernek, felfedezik szemem villanását, vállam rándulásait, ujjaim remegését, engem, az agyalágyult angyalt, az országutak volt királyát, a hiú, öntelt vándort, és rikkantva követelni kezdik a luxusutazók kasztjának gőgjével, hogy ki velem, de azonnal, mert hogy kém vagyok, bizony, a csavargók szent népéből, bizony — nem áll jól nekem ez a turista dínomdánom.

A NŐ is megmozdult, álmosan csúszik lefelé az ölembe, óvatosan megsimogatom a haját, soha jobb módot nem kérek én, csak ilyet, kérem a játékom, ezt a simoga-