Irodalmi Szemle, 1994
1994/10 - ÁRGUS - FÓNOD ZOLTÁN: A szerelemről — két tételben
árgus gyekhez kötve próbálja megvilágítani. Casanova és Undine, Don Quijote és Psyché, illetve Don Juan és Pénelopé regényes élettörténete köré font — sokszor mitikus — képzetekkel, fogalmakkal közelíti meg a szerelmet és a nemiséget. Árnyaltnak és nyelviségében is igényesnek elsősorban a Don Juan és Pénelopé alakját megfogalmazó részt (a kötet utolsó alfejezete) tartjuk. Lényegében elfogadható a kötet szerkezeti felépítése, melyben Mészáros András a teljesség igénye, illetve a szerteágazó téma módszeres megközelítésének szándéka nélkül próbál az általa választott témakör elvárásainak megfelelni. Nem eszmetörténeti szempontból és nem is tudományos igénnyel vizsgálja a témát, hanem a filozófiatudomány jeles képviselőit vonultatja fel, helyenként csak utalásszerűén. A filozófusok számára ismert a tárgykör, az átlagolvasó számára pedig hasznos ismereteket továbbít. A kötet használhatóságát a lapszéli címszavak is segítik. Szándékát azonban a szerző csak részben váltotta be. A kötet hiányosságaként róhatjuk fel, hogy Mészáros András túlságosan tartózkodó a saját vélemény kinyilvánításában, s az egyes szövegrészek ismertetése is esetenként világosabb, átgondoltabb megközelítést igényelt volna. Az idézetek felsorakoztatásakor gyakran hiányzik az egységesítő szándék, a hasznos szerzői kommentár, mely értelmezi és megvilágítja a magvas gondolatokat. A kelleténél jobban érződik, hogy a kötet anyaga szlovák nyelvű előadásokra épül. A felhasznált forrásművek negatív hatása is nyilvánvaló abban, hogy az idegen nyelvű szövegek tolmácsolása gyakran idegenül, magyartalanul hangzik. Nem lehet a kötetben tetten érni a gondos szerkesztői munkát, mely a stílusbeli pontatlanságokat, értelmi pongyolaságokat kiküszöbölhette volna. A szövegben előforduló germanizmusok, szlovakizmu- sok jelentős részét is kiiktathatta volna a gondos előkészítés. A kötet stilisztikai megformálása sem eszmei emelkedettségre, sem nyelvi igényességre nem vall. Maga a cím is esetleges, lényegében a témához semmi köze, hisz egy allegóriával próbálja általánosítani a nők uralmát a férfiak fölött. Több köze a kötethez nincs. Irodalmi példáiban is lényegében csak a világirodalom ismert jelenségeit idézi a szerző, azokat ismétli, az új életérzések megfogalmazása, gondosabb felmutatása vagy az értékrendszerek kialakítása hiányzik. Járulékosak és véletlenszerűek a magyar irodalomból vett utalásai. Aligha dicséri irodalmi jártasságát, hogy az íróként jelentéktelen Csató Pál vagy a szélsőséges nézeteiről ismert Pekár Gyula szerepel a magyar „példatárban”, holott a magyar irodalom az óriások seregét vonultathatja fel ebben a témában (Balassi, Csokonai, Petőfi, Vajda, Ady, Móricz, Krúdy stb.). A tudálékosság esetei sem ritkák. Ilyennek tűnik Heidegger megállapítása a beszédről (109), a fecsegésről írottak viszont már az értetlenség határát súrolják. Őszintén örülnénk, ha a kötet a „csúcsot” jelentené, melyről a szerző fényképpel illusztrált szövege szól a hátsó borítón. Megítélésünk szerint azonban az elképzelés nem mindig párosult szakmai alapossággal és elmélyültséggel, így inkább csak amolyan „túrának” tekinthető, mely kíváncsiakká tesz bennünket, vajon „milyen lehet a perspektíva”, melyet Mészáros András ígér nekünk. Vandrák András filozófusi tevékenységéről írt szerény értekezése (1980) után várnánk a méltó folytatást. A „túrák” után a csúcsot!
