Irodalmi Szemle, 1994
1994/10 - ÁRGUS - FÓNOD ZOLTÁN: A szerelemről — két tételben
árgus tői aktivitást vár, Chateaubriand varázsa éppen abban van, hogy „neki egy lépést sem kell tennie, a szerelem maga keresi fel őt készségesen A „kristályosodás” tételét cáfolva a filozófiai gondolkodás legjobbjait vonultatja fel, hogy bizonyítsa, a „híres teória” mennyire félresikerült, nem alkalmas másra, mint „temetni a szerelmeket, kibeszélni a szívbéli csalódás és kiábrándulás sok okát”. Nem mondhatom, hogy érvelésével Ortega meggyőzött, hisz a szerelemről mindenkinek meglehet a maga elmélete. Kétségtelen azonban, hogy imponálóan kezeli a témát, beleértve azt is, ahogy elkülöníti egymástól (Schelerhez hasonlóan) az érzéki szerelmet és a nemi ösztönt. Stendhalnak úgy szolgáltat igazságot, hogy a kristályosodás elméletét a gondolkodás egészére vonatkoztatva tartja találónak. Az „eredetiség hamvas báját" azzal is tagadja, hogy kijelenti: „a szerelem nyomorúságos elmeállapot, mely tudatunkat beszűkíti, korlátozott működésre és szinte bénult létre kárhoztatja”. A szomjúhozó személy és a pohár víz példázatával próbálja bizonyítani, hogy szeretni érzelmi aktivitást jelent, míg ellentétpárja, a gyűlölet sem passzív állapot, mint a szomorúság, hanem ugyancsak cselekvés, mégpedig könyörtelen, tárgyát létében tagadó, annak megsemmisítésére törő érzés. Ortega következtetése így szól: „a szerelem figyelmünk jelensége, éspedig normális emberekben előforduló rendellenes állapot, ily módon a szerelem (nem szeretet!) szellemünk hanyatlását jelenti, egyfajta átmeneti elbutulást”. Három tanulmánya közül éppen a Stendhallal vitatkozóban mond el legtöbbet a szerelemről, szeretetről, gyűlöletről. A szerelemről és a nemiségről alkotott felfogásával kapcsolatban érdemes idézni egyik válaszát arra az olvasói megjegyzésre, mely a szerelmet a nemiségre redukálta. Választás és szerelem című tanulmányában erről így írt: „a férfi szexuális téren kisebb vagy nagyobb intenzitással számtalan nőt kívánna, miközben szerelme, legyen mégoly mértéktelenül lángoló, csak egyre-egyre irányul, tehát lehetetlen a két hajtóerőt azonosítani”. A tétel — feltehetően — a nőkre is kiterjeszthető, még ha az élmény, a belső átélés a férfiakénál eltérő lehet. Nem éppen hízelgő viszont az a megállapítása, hogy a nők szerelmi vonzódása a „középszerű emberek” irányába nyilvánul meg. Gondban volna persze Ortega, ha férfi- központú megközelítéseibe a huszadik század végének szerelmi képleteit is be kellene helyettesítenie. Nem valószínű, hogy ezek az „egyértelműségek” a valós megközelítést segítenék. Ezzel együtt érdekes, izgalmas, gondolatgazdag ez a kis könyvecske. Épülhetnek belőle azok is, akik bölcseleti háttér nélkül semmi mást nem tesznek, csak éppen szerelmesek. 2. Mészáros András: Arisztotelész esete Phyllis szel (Nap Kiadó, 1993) A szerző a Varius Könyvek sorozatában megjelent kötetében lényegében arra vállalkozott, hogy leírja a „szerelem időiségét” (Kutatásai során előzőleg is a társadalmi idő kérdésével foglalkozott, különböző megközelítésekben.) Előadások formájában fogalmazódott meg a kötet anyaga, s a kötetbe rendezés is hű maradt az előadások módszeréhez. A tudományos mű vagy monográfia minden jellegzetessége nélkül szerveződött, teljességgel hiányzik belőle a források jelölése, általában a tudományos apparátus. Ismeretterjesztő szándékkal készült a kötet, s nem állíthatjuk, hogy az „esszé
