Irodalmi Szemle, 1994
1994/1 - NYELV ÉS LÉLEK - DEME LÁSZLÓ: Kétség és remény közt
Deme László standardként átfogja a nemzeti nyelvet, presztízsében felette állván sokféle — a maga helyén a kommunikáció szerepét megfelelően ellátó — változatának, megjelenési formájának; amely így, az egység elismert sokféleségét ellensúlyozva, a sokféleség egységének elismert bizonyítéka. Sajátos, bár korántsem véletlen, hogy mindezeket hangosan kétségbe vonva, ugyanakkor — hol jegyzetben, hol a főszövegben — a szerző tulajdonképpen meg is erősíti őket. Kiindulásul — ha jól értem: egyetértőleg — ezt írja: „Mindannyian elismerjük, hogy nyelvünk számtalan változata közül van egy, amely kiemelt jelentőségű, ez pedig mint eszmény, követendő minta (,) a standard magyar nyelvváltozat, mint valóság pedig a ténylegesen élő magyar köznyelv. Valamennyien azt valljuk, hogy a művelt emberek választékos nyelvhasználata ezen a nyelvváltozaton kell (, hogy) alapuljon; s föltétlenül szükséges, hogy iskoláink ezt a nyelvváltozatot tanítsák, illetve ez legyen a szlovákiai magyar közélet és a magyar nyelvű tájékoztató eszközök nyelve is” (3: 59; a kiemelések a szerzőtől; a kimaradt vesszőket és kötőszót zárójelben én pótoltam). Ez hát a kiindulás, a tétel. S miután hosszan fejtegette, amit fentebb röviden idéztem (rajta keresztül tulajdonképpen magamtól), hogy a spontán beszéd, az más, annak kirívó jelenségeit csak azért feladatunk vizsgálni, nehogy átemelődjenek az írott formába, maga is úgy látja, mintegy konklúzióként: „mindebből nem következik, hogy ne kellene egyáltalán semmit sem tennünk annak érdekében, hogy a kontaktusváltozatok minél kisebb mértékben távolodjanak el a központi standardtól” (7-8:96); sőt: „még a mesterkéltségnek egy bizonyos fokát is vállalni kell azért, hogy a magyar nyelv központi változatának (viszonylagos) egységességét megőrizzük” (uo. 104; én talán így írtam volna: „vállalnunk kell”; de ki-ki maga dönti el, hogy az efféle „kell”-ekbe beleért-beleérzi-e saját magát). 3. Értem is, nem is, ezt az ellenemondásnak szánt önellentmondást. Ismerjük ama pohár esetét, amelyik az egyik szemlélő szerint félig ele van, a másik szerint félig üres. Ez perspektíva kérdése. Csak az a furcsa, hogy itt egyazon szerző örvendezik annak, hogy a pohár félig tele van, és hánytorgatja fel, hogy ugyanakkor félig üres. Úgy érzem: hiányzik itt a pohártelítettség történetének ismerete. De nagyon! A csapongó eszmefuttatásokkal küszködve felidéződött bennem egy — nem is középfokú — tanintézeti igazgatónk hajdani esete serdülő fiával. Az igazgató kiskorában, 1920-ban, Erdélyből menekülő szüleivel került át a maradék Magyarországra. Majdnem egy évig marhavagonban lakott a család, azután kaptak lakást (pontosabban: „lakást”) a Valéria-telepen. Egyetlen helyiségből állt mindössze, egyenest az udvarra nyílt, közös vécé a szabadban; — de lakás volt, és csak az övék. Fiát, aki (úgy a hatvanas években azért berzenkedett, hogy öccsével közös szobájuk van, kivitte egyszer az — akkor már bontásra ítélt — Valériára, hadd lássa: hogyan lakott ő (és minek örült akkor) hasonló korában. Az ifjúnak, röpke körültekintés után, egyetlen kérdése volt mindössze: „És nem sült le a pofátokról a bőr, hogy ilyen disznóólban laktok?” Miért villan az eszembe? Mert éppen harminc éve, 1964-ben kerültem eleven kapcsolatba a szlovákiai magyar „valósággal” mint a Komenský Egyetem magyar tanszékének vendégoktatója; de hazai kapcsolataimon kívül kézben tartván azokat
