Irodalmi Szemle, 1994
1994/10 - ÁRGUS - FÓNOD ZOLTÁN: A szerelemről — két tételben
árgus filozófiai alapkérdés jut legelőször eszembe. Mégpedig az akaratról. Schopenhauer teszi fel Az akarat szabadságáról című tanulmányában: „Létezik-e akarat valójában?” Ha igen, akkor következhet a többi kérdés is, mint például: szabad-e ez az akarat, stb. Mennyire lehetséges szükségszerűségként elfogadni Köves Gyuri életében ama bizonyos lágerben eltöltött egy évet? Ami biztos: szerves része életének, s több tekintetben meghatározó is. A regény szerzője lépésről lépésre érzékelteti Köves György szemléletbeli változásait — ahogy gyermeki naivitással rácsodálkozik a világra (még Auschwitzban Is úgy kommentálja az eseményeket, mintha ő maga nem is lenne azok aktív szereplője), majd ez a naivitás szinte észrevétlenül bukik át cinikus mosolyba, legyintésbe... A magyarázatkeresések, a nézőpontok váltogatása egyszerre csak ténymegállapításokként csapódik le, megmásíthatatlanul; az idő függvényében megállíthatatlanul újabb lépések követik a most már előnyös helyzeteknek tűnő, előzőleg elfogadott kompromisszumokat. Végül a fizikai megsemmisülés lehetősége, természetes és állandó jelenléte, s a tudaton emiatt eluralkodó céltalanság, reményvesztettség, a szellemi lebénulás iktatja ki fokozatosan a fizikai egzisztencia fontosságát is. Egy ideig úgy tűnik, ahhoz a folyamathoz igazodva, ahogyan az izomzat tűnik el a bőr és a csont közül, szinte megállíthatatlanul — gyengül az életösztön, de a hiány — az élet hiánya — egy ponton egyszerre csak kifordul önmagából, s emberfeletti erővel tör fel az ösztönök harmóniájából (mi másnak is nevezhetném az erő eredetét, ezt az elemi masz- szát, a csoda különös anyagát, amely megfoghatatlan, akár az akarat). Ez az önmagá(ból)ba (ki)zúduló hiány mondatja ki Kewischtjerddel immár Buchenwaldban a könyv elemi erővel ható mondatát: „szeretnék kicsit még élni ebben a szép koncentrációs táborban. ” Szabadulása után otthon, Budapesten próbálja megtalálni a válaszokat újonnan feltett kérdéseire, hogy megint megtehessen néhány lépést valamerre, mert: „ha sors van, akkor nem lehetséges a szabadság; ha viszont (...) szabadság van, akkor nincs sors, azazhogy (...) akkor mi magunk vagyunk a sors (...)”. Nem lehet elfogadni egyetlen bizonyos sorshelyzetet örökérvényűnek, ismeri fel Köves György: „...nem nyelhetem le azt az ostoba keserűséget, hogy pusztán csak ártatlan legyek. ” S hogy teljesen hátat fordítson az elviselhetetlen kiszolgáltatottságnak, az életet mindennemű viszonylagosságában kezdi szemlélni: „Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. Mindenki csak a viszontagságokról, a borzalmakról kérdez: holott az én számomra tán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik. Ha ugyan kérdik. S hacsak magam is el nem felejtem. ” FONOD ZOLTÁN A szerelemről — két tételben 1. Jósé Ortega y Gasset: A szerelemről (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991) Jósé Ortega y Gasset a szerelemképét fogalmazta meg a közelmúltban magyarul megjelent könyvében, a Hermész Könyvek sorozatában. A kötet három tanulmányt tartalmaz.
