Irodalmi Szemle, 1994

1994/10 - ÁRGUS - DUBA GYULA: „...az ízlelés magányos kalandja...”

DUBA GYULA

„...az ízlelés magányos kalandja...” Fábián N.: Almok Júdeában (Kalligram, 1994)

Kezdő írónőink jóleső meglepetést szereztek első könyvükkel. Mórocz Mária után Fábián N(óra) prózakötete is figyelmet érdemel. Az elégedettség mellett azonban hiányérzetünk is támad, ami induló írónál szinte természetes.

A novelláskönyvet olvasva meglep az írónő stílusa, mely érett és fejlett, kifejezően pontos, nyelvezete tömör és érzékletes. Erényként emeljük ki, ami természetes lehetne, de erről nem a szerző tehet! Azért szólok róla mindjárt az elején, mert a további értékek minden bizonynyal ráépülhetnek, másrészt viszont a kifogástalan és megnyerő külső, tehát a stílus nem biztos, hogy valós értékeket takar.

De vegyünk sorra mindent! Az érzékletes stílus és a pontos nyelvezet intellektuális szellemiséget és önálló egyéniségeket jelez. Fogalmi igényesség és tárgyilagos tudat áll mögötte, elméleti felkészültséget és kulturális tájékozottságot bizonyít. Az ilyen erényekkel bíró író ura a szónak. A fiatal írónő széles körű és átélt műveltség birtokában van. Olyan írói műveltséget birtokol, amely nem annyira átfogó méreteivel, hanem inkább a lényeget érintő mélységével tűnik ki. Különösen a mítoszok iránt fogékony. Az emberiség örök mítoszai és azok szimbolikus jelentése iránti érzéke képessé teszi rá, hogy bekapcsolódjon az „örök” formák folyamatosságába. A mítoszok olyan megkövült emberi tapasztalatokat és irodalmi formakincset jelentenek amely minden — érett és kezdő — írónak megtermékenyítő modellje lehet. Vállalnia kell azonban az ezzel járó kockázatot! Mely pedig abban áll, hogy a mítoszelem az író „használatában” mindig megbízható inspirátort és ihlető segítőtársat jelent, olyan időbe vésett és kipróbált értéket, melynek igazságtartalma cáfolhatatlan, mert hitelét évezredes pillérek támasztják alá. Ám — s ez a veszélye! Mindig önmagát képviseli, elsősorban önmagát! Hatalmas és szug- gesztív alkotóerő kell ahhoz, hogy a mítoszt élővé és időszerűvé tegyük. A mitikus alak, melyet neve s a fogalom hordoz, olyan, mint a kiváló színész, el- játssza ráosztott szerepét, de közben önmagát is adja a játékban, beleviszi a szerepbe belső tartalmait, rányomja egyénisége bélyegét. S ez a színpadon természetes. Az irodalomban azonban — hiszen az mindenekelőtt és közvetlenül eredetiségre törekszik — nem feltétlenül és egyértelműen jó és hasznos. Erős és érett író kezében a mítosz valóságszervező és atmoszférateremtő erő, ám kezdő esetében könnyen mankóvá válhat, amely még inkább kiemeli bicegését.

Fábián N. érezhetően sokat tud — vagy tudni vél? — a művészi formáról, a posztmodernről és az esztétikai értékről, a sejtetésről, az elhallgatásról és a csendről, az intuícióról, a nyitott tartalmakról és a meghatározhatatlan érzésekről. Bizonyára találkozott a titok

árgus