Irodalmi Szemle, 1994
1994/10 - DUBA GYULA: Sólyomvadászat
Sólyomvadászat bennem. Mit teszek? Úgy nézek a járókelőkre, mintha közöm volna hozzájuk, várakozó tekintetem felveszi velük a kapcsolatot. S közben nincs egymáshoz közünk, nem tartozunk össze. Mit gondolnak rólam? Mire vélik nyugtalan, vizsla tekintetemet. Sokaknak feltűnhetek, ki ez a félnótás, mit keres, kit vár? A pofánkba bámul, bárgyú tekintetét belénk fúrja, micsoda futóbolond! Köreim egyre bővülnek, sugaruk megnyúlik, már a külvárosban bolyongok. A peremvidékre is eljutok, ahol nemrégen — bár azóta egy örökkévalóság telt el! — a Vörös Tehén tizenötödik számában megláttam a nevemet. Hetekig tartott, bejártam a város minden zegét-zugát. Annyi arc emléke él bennem, hogy végül is már senkire sem emlékszem! Nincs a járdákon és közökön, az úttesten és az aluljárókban, a parkokban és a tereken olyan talpalatnyi hely, amely ne hordozná a lábam nyomát! Eszter nem jön, helyette Bódis René jön. Jön szembe a járdán, messziről rám néz, zömök, ősz, pirospozsgás, biztosan nyugdíjas, nem térhetek ki előle, nem is akarok. Szervusz, köszön, s a szeme cinkosan mosolyog, de az arca komoly marad. Szervusz, mondom, és tovább megyek. Alighanem máskor is találkozunk még. Mindnyájan a városban élünk, Eszter is, de ő nem jön szembe velem. Mégsem látom be, hogy mindez meddő igyekezet. Hiábavaló remény, mely nem hozhat örömet, csak csalódást, lelki fáradtságot és szellemi elszegényedést. Nincsenek már gondolataim, csak egyetlen foszladozó cél van előttem, s az mindinkább távolodik tőlem, végül kétségbe ejt. Ha arra gondolok, hogy ezt is elvesztem, egyszerre feleslegessé és értelmetlenné válik számomra minden, minden... Beköszöntenek a csendes őszi esők. Nincs hideg, s finom, szinte páraszerű hűvös nedvek úsznak a levegőben. Szeretek sétálni a szemerkélő őszi esőben. Valami ősi és elemi élményre utal, egykori eredendő léthelyzetekre, amelyekre már nem emlékezem, mégis bennem élnek, mint egy álom. Egyre kevésbé várom, hogy Eszter felhív, már nem is keresem. Igazi nő volt, szolgált engem, s talán azt nem akarta, hogy ezután én szolgáljam őt. Aztán majd elmúlik a tél is, a Redoute padlására vörösvércsék költöznek, szép röptű, kecses madarak, erős hangon vijjognak, de nem úgy, mint a sólymok, a galambok sem félnek tőlük. A járdán egérmaradványokat találunk majd, a vércsék hullajtották el őket. S eltűnik a Vörös Tehén, elhagyja a várost. Nem kísért már, s én nem hajszolom. A szerkesztők megváltoztatják a lap címét, az alcímét teszik meg főcímnek: Cenzurázatlan Újság! Necenzurované noviny. Finomabb és bonyolultabb politikai szelek fújnak, nincs rád szükség, Vörös Tehén! Látom, ahogy távolodik és kisebbedik, s eltűnik a Kis-Kárpátok lágy, kék vonala fölött, szertefoszlik a vidám márciusi szelekben, álom lesz végül, furcsa mesebeli lény! Minden változik, de nekem már semmi esélyem a változásra! S aki már nem változhat, él még? A fiam is egyre kevesebbet telefonál. Megértem őt, tetteinek él. A fiák tetteit a remény táplálja, s örömök dajkálják, az apákéi már halottak s jóvátehetetlenek. Az apák a bűnösök. Igen, mindig az apák! Pozsony, 1993. július—szeptember