Irodalmi Szemle, 1994
1994/10 - DUBA GYULA: Sólyomvadászat
Duba Gyula XXIV. Körülöttem ősz és bágyadt verőfény. Időnként felhív a fiam, de nem látogat meg, azt mondja, nem haragszik rám, de elragadtatva sincs tőlem. Megértette és belenyugodott, hogy mindenek ellenére az apja vagyok! A karrierjét nem törtem derékba, azóta már tevékenyen politizál. Felemelkedésem csődjét s a szégyent, mely vele járt, elviselem. Mások talán nem sejtik, s vannak, akik el sem hinnék, hogy nem akartam új karriert befutni. Nem vágytam a magasba ismét! Helyzetemen nem gondolkodom, nem keresek belőle kedvező kiutat. Helyzetem? Mindig van helyzet!, mondhatnám. Nem töprengek tehát, nem emésztem magamat. Sokat sétálok, a városban tett hosszú meneteléseimnek azonban nem csak egészségügyi vagy lelki-higiéniai és figyelemlekötő oka van. Bár a szembejövő látványok és folyton változó megfigyelések folyamatos tevékenységre késztetik agyam. Némileg elveszik a kedvem a múlton való meddő kotlástól s az elvont gondolkodástól. Soha nem kel ki már a múlt tojása! Sétáimnak azonban más oka is van. Igen. Eszter! Azután még egyszer felhívott. — Lázár, kedvesem... te Isten által segített ember — így kezdte a beszélgetést —, hogy telnek napjaid? Megértetted, miért nem segített most a Teremtő? A neved feltételezné, hogy törődik veled! Súlyos bűnt követhettél el, kedvesem, ha nem segít. — Miket beszélsz — csodálkoztam hálásan, örültem, hogy jelentkezett, és azt hittem, rövidesen találkozunk —, micsoda zagyvasággal kendőzöd a fontosabb dolgokat, Eszter?! „Isten által segített ember”, mi akar ez lenni? Csúfolódsz velem? — Nem tudod, mit jelent a neved? — nevetett Eszter, a hangjában nem hallottam mást, csak örömöt, s ez bizakodóvá tett. — Jellemző rád. Persze, az önmagaddal való elteltséged, a közönyöd... S közben a saját dolgaiddal sem vagy tisztában...! — Bántani akarsz — panaszkodtam még mindig reménykedve —, éppen most bántasz? Nem ezt érdemiem, Eszter! — Lázár vagy Eleazar azt jelenti, „isten a segítőm”! Hát most miért nem segített meg az Isten, kedvesem? Megéreztem, hogy már nem találkozunk többé, s hirtelen nagyon levert lettem. — Sosem tudtam, hogy az Eszter név is abból a mitikus világból ered — folytatta az asszony jókedvűen, most azonban már erőltetettséget is éreztem a hangjában. Tudtam, hogy játszik, ami nekem csak rossz lehet. — Nem tudtam, honnan származik a nevem — folytatta Eszter. — Annyit tudtam róla, hogy nem divatos, inkább ósdi név, lánykoromban nem szerettem. Aztán megszoktam, s ma már tetszik. A nevek jelentőségteljesek számunkra, Lázár. Nem hiszel a nevünk sorsszerűségében? A név és a lélek azonosságában? — Mi örömöm lenne belőle? — Még mindig nem tudtam, mit akar. — A keresztelőnkön a fejünkre öntötték a sorsunkat, születésünkkor lábunkra kovácsolták a jövőnk bilincsét? S ez csak annyi szabadságot enged, amennyit kimértek nekünk? Ezt akarod mondani? — Nem oktalanul kezdtem a neveddel... — Komolyabb lett a hangja, kérő és magyarázó is egyben. — A nevünkben a sorsunk esélyei rejtőznek, örömök és drámák forrása lehet a nevünk. Téged soha nem érdekelt például a vezetéknevem, nem akartad tudni, nem kérdezted. Nem kívántál a nevemmel együtt megismerni. Tu
