Irodalmi Szemle, 1994
1994/9 - NYELV ÉS LÉLEK - TOLCSVAI NAGY GÁBOR: Nyelvárulás és nyelvmentés: kánon vagy diskurzus
Tolcsvai Nagy Gábor valamilyen műveltségi felsőbbrendűség jegyében, amikor például a palócos ejtés stigmatizálásáról olvashatunk. Lanstyák István is hivatkozik Kálmán Béla ide vonatkozó megjegyzésére (Kálmán 1986), de tudjuk, nem ez az egyetlen forrás, amely a nyelvjárásias kiejtés megbélyegzéséről szól (erről kellő számú történet kering például a szépkiejtési versenyekkel kapcsolatban). S ez is mutatja a grammatikai felfogású nyelvművelés korlátait: e korlátokkal szemben antropológiai szempontból tekintve meg kell különböztetni a nyelvi, nyelvtani érvekkel történő privilegizálást és stigmatizációt a nem nyelvi privilegizá- lástól és stigmatizációtól, valamint különbséget kell tenni a kiejtésbeli, a nyelvtani, szókészleti, a szemantikai, pragmatikai szinten jelentkező nyelvhelyességi kérdések között. Az a tény, hogy a magyar hangtan tudományos modellálásában a sztenderd nyelv hangrendszerében nincs diftongus, nem ad nyelvi érvet arra, hogy a nyelvi helyesség és szépség köréből száműzzük a diftongusokat. Nyelvi érvekkel védeni lehet a magyar nyelv hagyományos vonzatrendszerét például a szláv hatással szemben, de nehezebb ugyanezt megtenni a szókészleti különbségek esetében: az alapiskola és az általános iskola közötti megformáltságbeli különbség más magyarázatot kíván. (Évszázadok óta jól összetart a magyarság, pedig amit az egyik helyen tengerinek mondanak, azt néhány kilométerrel odébb kukoricának nevezik.) Jakab István — megfelelve az előző évtizedek gyakorlatának — összemossa ezeket a szinteket, s ebből következik az, hogy érveléséhez a példát rendszeresen a (szlovákiai magyar) sajtónyelv grammatikai (pl. vonzathasználati) hibáiból és tü- körszó-alkalmazásából adja. Tehát egy írásos, bizonyos mértékig intellektualizált, reflektált megszólalásmódból (Jakab 1994:55). S a hibák makacs következetességgel történő visszatéréséből azt a következtetést vonja le, hogy az ottani magyar anyanyelvűek körében nem jelent meg a nyelvi képességeikben való kételkedés. Nos, ezzel a meredek logikával sokat nem érdemes vitatkozni, de azért megjegyzendő: 1/ Jakab István nem szól semmit az ott élő, többségében nem újságíró magyarok anyanyelvű nyelvi szociálpszichológiai helyzetéről, különös tekintettel a spontán beszéd értékrendjére (s vajon miért nem szól), 2/ az újságíró (ritka kivételtől eltekintve) nem kételkedik. Bár Péntek János nem mélyed el e kérdésben, jelzi a nyelvi szintek vagy a Morris- féle három (grammatikai, szemantikai és pragmatikai) szint különbözőségét például a sztenderd kodifikáció s az erdélyi hagyomány viszonyának szemszögéből. Ám gondok vannak magával a sztenderddel is, annak konceptuális kifejtésével, a magyarországi nyelvi gyakorlathoz való viszonyával. A határon túli magyarság a helyzetéből eredően nem tapasztalhatja olyan naprakészen azt a nyelvi pluralizmust, amely Magyarországon már a hetvenes évek végén jelentkezett, majd a nyolcvanas évek legvégén teljes valójában megmutatkozott. A posztmodern szétkülönbözési tendenciák nemcsak a szépirodalomban tapasztalhatók a hetvenes évek közepétől (mellesleg a határon túl is), hanem a társalgási nyelvben éppúgy,