Irodalmi Szemle, 1994
1994/9 - NYELV ÉS LÉLEK - TOLCSVAI NAGY GÁBOR: Nyelvárulás és nyelvmentés: kánon vagy diskurzus
Tolcsvai Nagy Gábor ként tehetjük föl, meddig egyeztethető össze a „közös jelleg” és a „lazítás”, jóllehet a „központi” jelzőtől való finom elhatárolódás igen ígéretes (Péntek 1994:134). Az antropológiai felfogás a nyelv dialogikus és plurális voltából indul ki, a nyelvi értékrendszert a hagyománytörténésben (a nyelvi praxisban) összetettnek és folytonosan változónak tartja. Ennek megfelelően a nyelvet nem eszköznek tekinti, hanem a lényeg részének, szubsztanciának, a megértés magától értetődő részének (ennek tragikus, dekonstrukciós vagy éppen felemelő, a hermeneutikai etikai mozzanatát felismerő magyarázatairól most nincs mód szólni). A modernizált társadalmakhoz tartozó nyelvközösségek praxisában felismeri a Prágai Nyelvészkor által az irodalmi nyelvre érvényesített polifunkcionalizmust és intellektualizációt (Havrá- nek 1932/1964). Mindkét jellemzőt folyamatként, történésként értékeli, s a szintén prágai eredetű nyelvi tervezési cselekvéssorban már nem a kiválasztás és a kodifiká- ció aktusaihoz köti (azok a magyart illetően 150-200 éve megtörténtek), hanem a további lépésekhez, a kiterjesztéshez és a differenciációhoz (a szétkülönbözéshez) (Neustupny 1974). Mivel a differenciáció szintén a hagyománymondás része, a nyelvközösség domináns létmódja a 20. század végén, aligha jelenthetjük ki, hogy e folyamatok — melyek minden nyelvművelő hatás mellett, sőt szándék ellenére zajlanak — általában valamely nyelvközösségnek, esetünkben a magyarnak a végét, széthullását jelentik. Sokkal inkább a kisebb beszélő közösségek nyelvváltozatának önértékű érvényesülési lehetőségét egy nyitott(abb) teljes nyelvi rendszeren belül. Pontosabban a nyelvi praxisban megmutatkozó nyelvi pluralitás „objektívebb elismerését”. A nyelvközösséghez való tartozást e keretben primer módon a nyelvi cselekvésekben való részvétel adja, az a tény, hogy a beszélő meg tud szólalni, és a többiek valamilyen szinten megértik, elfogadják társuknak. Az interakciós együttműködési elv résztvevőinek egymáshoz közelítő szándéka nyilatkozik meg itt. Az értékrend antropológiai felfogásban nem egy sztenderd — több megtűrt szubszten- derd, dichotómiát mutat, hanem gazdag, színes változat- és változó-rendszert (Ha- arman 1986), melyből különböző változatok különböző okokból kiemelkednek a nyelvközösség értékrendjében, mások pedig stigmatizálódnak. A strukturalista felfogás a részekben keresi a megoldást, s attól halad a nagyobb egységek felé (ha egyáltalán). Az antropológiai felfogás az egészből indul ki, s abból kíván a részek felé közelíteni (remélhetően megteszi). Úgy, ahogy az anyanyelvi beszélő is teszi: aki megnyilatkozásokkal cselekszik, megnyilatkozásokat (szövegeket) állít elő vagy ért meg, egészként, s nem egy nyelvtannak megfelelően például a hangtantól kezdve elemezve. Tehát: a strukturalista alapvetésű nyelvművelés a leíró grammatika kategóriarendszeréből kívánja a mintát, a sztenderdet (a normát, azaz a legalábbis viszonylagosan időtlenné tett nyelvtani normát) adni, míg az antropológiai alapvetésű nyelvi tervezés vissza kívánja adni a nyelvnek lényegi, szubsztanciális és transzcendentális jellegét, történetiségét, ezért a nyelvi változatok közötti értékrendszerben a több létező értékesre összpontosít. Az anyanyelvi beszélő számára természetes módon a
