Irodalmi Szemle, 1994
1994/9 - ZORÁN CALIC: Kegyetlen az irodalom istene (interjú Jovan Zivlakkal)
ZORÁN GAUČ Kegyetlen az irodalom istene (Interjú Jovan Zivlakkal) Az idősebb olvasók valószínűleg még emlékeznek arra, hogy Önt a hetvenes évek elején, pontosabban az Esti iskola (Večernje škole) c. kötete megjelenése után (1974), a legeredetibb és a legnagyobb távlatok elé néző költőként fedezte fel az akkori irodalmi nyilvánosság. Hogyan látja most ezt? Hedonista és spirituális tapasztalatai hogyan hatottak alkotói tevékenységére? Nem szeretek visszatekintgetni és regényt írni a még rendezetlen történelemről. A visszatekintés halálos, és nem minden irónia nélkül mondhatom, hogy az állhatatlan tanítóknak rossz tanítványa vagyok. Az irodalmat csodálatosan átszövik az életrajzok, és mivel szenvedélyes résztvevő és tanú vagyok, az ilyenfajta bizonyítványból nehezen lesz tisztességes eredmény. Az egyik parancsolat, amit eddig követtem, Brechté volt. így hangzik: „Ne hagyj nyomokat!” Lehet, hogy Brecht az immanent izmust vetíti előre, elbújtatva az írót a szöveg mögé. Lehet, hogy van ebben egyfajta pszichológiai idioszinkrázia, amit titkos politikai életéből vett át; s az is lehet, hogy a pozitivizmus és szcientizmus (amelyek már mindenhova befurakodtak) számlájára íródott élcelődés ez, magyarázat. Tulajdonképpen mindegy. Én parancsnak értelmezem, és úgy látom, hogy Brecht tulajdonképpen ártatlan, mindössze médiumként szerepelt, akinek az a feladata, hogy közvetítse az üzenetet az elkerülhetetlen veszélyekről, amelyek azokra az írókra leselkednek, akik saját magukról vallanak. Másrészt az önelemzés csak egyike az aktuális retorikai fordulatoknak, amelyek az irodalom egyik vagy másik oldaláról közelítve összetettebbé teszik az irodalmi grammatikát. Függővé teszik ezt a területet (az irodalmi grammatikát) a technikai előrehaladásról való fecsegés állandó szükségletétől. Például a székhelyek nesztelen ledöntési eljárásának tökéletesítéséről fecsegünk, ahelyett, hogy azt vennénk fontolóra, van-e értelme ennek. Majdnem három évtizede írok már, és egyet mondhatok: az irodalom istene kegyetlen. Mindvégig a „remete” imidzsét építette. Természetesen, az eredetiségnek a magány a legrelevánsabb feltétele. Tartozott-e valamilyen irodalmi áramlathoz vagy csoportosuláshoz? És mit gondol, mennyire lényeges a szerző magánya vagy a „lobby” mögötte? Ebben a világban a magány lehetetlen. Ez a világ csapda, s ha el is vártam tőle bizonyos előzékenységet, a szabadság légkörét vagy a kalandok lehetőségét, ezekről a mítoszokról gyorsan le is kellett szoknom. Az ősi polgári kép sokakat elvakít: egy szobában ülni, könyvvel a kézben. Ez csak zsánerkép, abban a pillanatban szerte-