Irodalmi Szemle, 1994
1994/9 - DUBA GYULA: Sólyomvadászat
Duba Gyula reszket, tétován végigsimítja a haját, öntudatlanul megtörli homlokát. Aztán éppen olyan értelmetlenül, ahogy elkezdte, abbahagyja az öldöklést, úgy pattan föl, mintha a kivénült fotel kilökné magából. Távcsövét táskájába teszi, vele együtt a söröspalackokat és a Vörös Tehenet, a légpuskát hosszú vászontokba rejti. Lefelé igyekszik a padlásról, mintha szökne, óvatosan oson, menekül önmaga elől? Az idegen lakások fölött lábujjhegyen jár, és vigyázva lép, hogy a harmadik emeleti lakók fel ne figyeljenek rá! A lépcsőn is óvatos, és a lépcsőházból először kitekint, vigyázva kiles, nem lógnak-e asszonyok az udvari ablakokban. Valaki mégis ráköszön, sipító asz- szonyhang negédeskedik vele. — Micsoda szokatlan dolog, a padláson járt, Vazallus úr?! Megszaporázza lépteit, és nem válaszol, mintha nem hallaná a kérdést. Bebugyolált fegyverét úgy viszi a hóna alatt, mint zenészek a hegedűt. Érzi, hogy története nem természetes, mégis szükségszerű. A sólyomvadászat elkerülhetetlen! Valaminek a befejezése vagy a kezdete? Vazallus Lázár nem tudja, nem gondol rá. Nemsokára hatvanéves lesz, és nyugdíjba megy. Ilyen korban a férfi már lehiggadt, tekintélyre tett szert, és környezetének nem okoz meglepetést. A lépcsőn hallja, hogy a telefonja cseng, ez sietésre készteti. Eszter. Vazallus Lázár úgy érzi, az asszony hangja idegen. Mintha jégvirágok lógnának ki a kagylóból, szépek s hidegek. Eszter találkozni akar vele, ötkor várja a Strečno eszpresszó teraszán. Biztosan ott legyen! — Nálam találkozzunk — ajánlotta Eszternek kérőn és gyanútlanul. Fáradt volt, s még nem sejtett semmit abból, ami ellene készül. Mindig arra figyelt, ami benne élt, s úgy gondolta, most pótolják az elmulasztottakat. — feljöhetnél hozzám...! — Nyugodtan várta a választ. — Ma nem lehet... — Eszter hangja szokatlanul határozott, mintha valóban jégvirágok nyílnának benne. — Ötkor várlak, biztosan... — Igen — válaszolta erre Vazallus Lázár —, biztosan ott leszek. — Boldogtalan volt, de akkor még nem félt. (A befejező rész októberi számunkban)
