Irodalmi Szemle, 1994

1994/7-8 - DOKUMENTUM - JAROSLAVA PAŠIAKOVÁ: Franz Kafka — a nagy magányos

Jaroslava Pašiaková

Hermann Hesse így jellemezte: „Kafkát mindig azok közé sorolják majd, akiknél megjelent a nagy fordulatok megsejtésének ugyan fájdalmas, de alkotó kifejezése. ’’

A közeli fordulatok, a krízis és a megsemmisülés hangulatát az Osztrák—Magyar Monarchia utolsó éveiben talán éppen az írók érezték át legmélyebben. Az irodalomban a kétségbeesettek, a kitagadottak, a nyugtalan egyének típusai jelentek meg. A hősök antihősökké válnak: tanácstalanok, mint Hofmanstahl Lord Chan- dos-a, Rilke Maltéje vagy Kafka Josef K.-ja. Elvesztették sajátos emberi vonásaikat, olyanok, mint Musil tulajdonságok nélküli embere. „Alvajárókká” (Herman Broch) válnak.

Minden bizonnyal különleges történelmi tapasztalatot adhatott a „kisebbség a kisebbségben” állapota egy olyan közegben, amelyet egy évszázadok óta idegen uralom alatt élő nemzet alkotott. A nemzeti, szociális és faji másság korlátaival körülkerítve, a nagyobbrészt zsidó családokból származó német írók hatványozott intenzitással élték meg ezt a köztes állapotot. S Kafkán kívül szinte mindegyikük otthagyta Prágát: Franz Werfel, R. M. Rilke, Johannes Urzidil, Ludwig Winder és végül Kafka barátja, Max Brod is.

Kafka azonban 1902. december 20-án ezt írja barátjának, Oskar Pollaknak: „Prága nem ereszt el... Ennek az anyácskának karmai vannak. Itt alkalmazkodni kell, vagy két oldalról kellene felgyújtanunk, a Vysehradnál meg a Hradzsinnál, így talán szabadulhatnánk tőle. ” (in: Pók Lajos: Kafka világa, Bpest, Európa Kiadó, 1981,45. o.)

Vizsgáljuk meg, hogyan nyilvánul meg Kafka műveiben Prágához való ragaszkodása. Ahogy F. C. Weiskopf is rámutatott, Kafka cseh vonását nemcsak a saját élményei alapján ábrázolt környezet, a melankólia, hanem humora is adja.

Prága régi utcáinak álmodozó hangulata (ahol az álom logikájának a mindennapok realitásaival szemben különleges törvényei uralkodnak) ugyanúgy csodálatot ébreszt a prágai csehek — Jakub Arbes, Julius Zeyer — műveiben, mint a prágai német Gustav Meyrinek Gólem című regényében. ,/l Gólem kísérteties-groteszk látomásai a sajátos cseh—német—osztrák— zsidó konglomerátumból kialakult század eleji prágai világ közelgő összeomlását sejtetik. ” (Halász Előd)

Kafka művei túlmutattak a tér és idő korlátain, „cseh öröksége” érződik „az igazság és az ésszerűbb rend keresésében; az a keresés, amely Kafka regényeinek hősét jellemzi, abból a régi, nagy cseh hagyományból ered, amely Húsig, Chelčickýig és Komenskýig vezethető vissza ”. (F. C. Weiskopf)

A kastélyban (Das Schloss, München, K Wolf, 1926), úgy tűnik, két forrásra támaszkodott: egyrészt Božena Némcová Nagyanyójának költői realizmusa és idillikus harmóniája, másrészt Kleist Kolhaas Mihályinak erkölcsi pátosza hatott művére. A kastély fő inspirációját Gustav Janouch szerint az örök fausti problémában kell keresni.

Kafka egész élete harc, szenvedés, és legfőképpen alkotás volt. Egyik korai elbeszélésének címét, az Egy küzdelem leírásál akár képletesen szólva — egész életműve fölé is írhatnánk.

„Minden harc, minden küzdelem olyan harc, melyben soha semmilyen hátvéd sem támogat bennünket. ” Kafka írásaiban újra és újra felbukkan a küzdelem motívuma: