Irodalmi Szemle, 1994

1994/7-8 - KULCSÁR SZABÓ ERNŐ: Kulturális memória és irodalomértés

KULCSÁR SZABÓ ERNŐ

Kulturális memória és irodalomértés

(Hallgat, beszél vagy képződik az irodalom hagyománya?)

Mióta a sokat vitatott posztmodernség — amolyan visszaható érvénnyel — meghatározta saját irodalmi elődeit és klasszikusait, megújult az érdeklődés a kulturális emlékezet megőrzése, a múlt jelenlétének kérdései iránt is. Éspedig a kérdezés olyan megváltozott horizontjában, amelynek értelemszerűen még nem lehetett birtokában a 70-es évekre kiteljesedő, s — jelképesen Celan haláléve tájékán — lezáruló modernség. A modernség századfordulós esztétizmusa és az őt hevesen támadó avantgárd művészetfelfogása annyiban ugyanis még ugyanazon világszemléleti-ant- ropológiai alapokra ment vissza, amennyiben mindkettő visszahúzó erőt látott a hagyományban. Minthogy mindkettő a szubjektivitás formális szerkezetében ismerte fel a dolgok megtapasztalhatóságának formáját, abból indultak ki, hogy az emberi identitás csak egymással összhangba hozott tudattartalmak világaként gondolható el. Amiből az is következik, hogy bármely emberi önazonosság csak „ön-tudat”- ként nyerhető el és valósítható meg. Nem utolsósorban a múltbeli tartalmak integ- ratív rendezésével, a tudatban emlékezetté alakuló időbeliség személyiségalkotó komponenseinek egységesítésével.

Hogy mennyire kérdésessé vált ez a felfogás már a harmincas évekre is, arra elegendő — de talán a legfényesebb — bizonyíték, hogy a magyar modernség legnagyszerűbb lírai alkotása, az Eszmélet is olvasható úgy, mint amelyik az ilyen egységbe vetett hit kudarcával szembesül:

Láttam, hogy a múlt meghasadt, s csak képzetet lehet feledni; s hogy nem tudok mást, mint szeretni, görnyedve terheim alatt — minek is kell fegyvert veretni belőled, arany öntudat!

Nagyon is jellemző, hogy az átértékelt öntudat József Attilánál éppúgy a nem identikus múlt, a hatni képes emlékezet és a mellérendelő értékfelfogás ("nem tudok mást, mint szeretni") képzetkörében jelenik meg, mint Gottfried Benn ekkori verseiben. A világlíra olyan egybehangzó folyamatairól van ezúttal szó, amelyek a tízes évek kezdeményezései után (Rilke Requiem]e és az Appolinaire-féle Égöv nyomán) éppen ekkortájt helyezték új horizontba a személyiség önmeghatározásának formáit. Nem csak az volt az új ezekben a fejleményekben, hogy búcsút kellett ven