Irodalmi Szemle, 1994
1994/7-8 - EGYED PÉTER: A XVII. századi emlékirat-irodalom és a modern magyar próza
Egyed Péter Példánk a már idézett Linczigh Jánostól való: „Másodnapon megindulván a tábor, nyakunkon lévén az lánc — egybe fűzvén bennünket —, az darabos szántásokon gyalog hajtottanak, mint az oktalan állatokat, az Szamoson, Nádason övig való vízben átalhajtván bennünket; megszállván az tábor, az napnak az ő hevére az szabad ég alatt tartván, szenvedtünk ” 11 Kíséreljük meg most lefordítani mai magyar nyelvre (tudatában lévén annak, hogy ebben sem csak egyetlen lehetőségünk van). „Másodnapon elindult a tábor, a nyakunkon lévő lánc egybefűzött bennünket. Oktalan állatokként hajtottak a darabos szántásokon, majd pedig — övig vízben — át a Szamoson és a Nádason. Ezután megszállt a tábor, a szabad ég és a heves nap alatt tartottak, szenvedtünk ” (Az elesettek fejeinek megnyúzásában — lévén városbíró — Linczighnek végül is nem kellett részt vennie.) Mi az, ami elsősorban a szemünkbe tűnik? A mondat tagolása, a központozás el- mosódottsága, azaz a szintagmatikus viszonyok képlékenysége. Ennek következtében a frázis — ámbár már követi a körmondatra jellemző formát és mondathangsúlyt — bizonyos elliptikus tulajdonságokkal rendelkezik. De ezek egyben nyelvi lehetőségek is. (Jelen esetünkben a hiányos alanyhoz kapcsolódnak.) A törökök a végzet erejével teszik, amit tesznek, ez nyilvánvaló stiláris többletjelentést eredményez. Felfigyelünk továbbá a referenciális funkció bizonyos megoldatlanságaira, ami szemantikai többértelműséghez vezet. Általában jellemző grammatikai szempontból a módhatározói igenevek használata, amelyet mai normák szerint a sokkal pontosabban kidolgozott ok- és célviszonyokkal oldunk meg, gyakran a frázis szintaktikai szintjén, végül pedig — és ez narratív formajellemző — az elbeszélő és az alany ideje mindenkoron egybeesik, az önéletírás legjellemzőbb formajegyeként. Van ennek a mondatszerkesztésnek egy sajátos nyelvi filozófiája, a térben és időben megjelenő személyes viszonyok megkomponálásában. A leginkább Karácsony Sándor megközelítésmódja alkalmas a leírására: „Mondatban a reláció térbeli azonosság vagy együvé tartozás, vagy pedig időbeli szimultaneitás, vagy szukcesszivitás (egyidejűség, elő- és utóidejűség)".12 A jelölés alapján különböző együvé tartozási formákat hozunk létre, és látható, hogy fordításunkban az egyidejűséget utóidejűséggé, a teret egymást váltó terekké alakítottuk. Egy egységes, emblematikusan komponált látványt mozaikszerűvé (puzzle-elv szerint) tördeltünk. Ámde a modern prózaírót gyakran zavarja és fárasztja ez a fajta kartéziánus pre- cizírozás. íme, hogyan tér vissza Esterházy Péter egyik kísérletében a jelölés eme ősi relációformáihoz: „Nagyságos szegin Kéri Márton uram ennenmozgó ördeghintaja (Volkswagen) megiramodván nekicspódék egy felette zömök tölgynek, én egyben madárként repülék, majd nehéz kőként hullék, neki baja semmi történt, fölcsepekezvén, maga kezeiben elbégyadott engemet hosszú úton vött az emberekig, Istennek hála szö- röncsésen, holott meg nem újultam még csak az ispotályban. ”13 Esterházy alias Csokonai Lili szerencsésen alkalmazza az archaikus magyar irodalmi mondat tulajdonságait, beleértve a körmondat lélegzetvételi mintájára jellemző periódusformát (általában a 17. század írói még hallják is, amit leírnak). A prédikátorok persze orátorok is, és meg kell adnunk, hogy nyomukban az önéletírók is keményen bírják szusszal. A
